Aki a cikkemet nem olvasta, azt hiheti, olyasmiket javasoltam, hogy a közszolgálati médiumok tulajdonjoga szálljon át valamely civilnek álcázott testületre, vagy hogy többé ne támogassanak közpénzből csak keveseknek szóló kulturális csatornákat. Szó sincs róla.

Az viszont igaz, hogy a jelenlegi médiatörvényt rossznak és meghaladottnak tartom. Pálfy G. szerint viszont éppen e törvény felrúgásával lehet egy hagyományos értékrendjéből kiforgatott országot végképp tönkretenni.

Egy ilyen figyelmeztetést illik komolyan venni és alaposan megvizsgálni. Pálfy G. tézise az, hogy a hatályos törvény a közszolgálat kiegyensúlyozására és értéktiszteletre törekszik, s csak ott működik rosszul, ahol meg sem kísérlik betartani. Én többek között a pártdelegálást kifogásoltam. Pálfy G., tagadja, hogy a kurátorok pártdelegáltak lennének, „még ha Szente Péter ezek szerint magáról ezt is állítja”. Ha pártdelegáltként viselkednek, s „van erre példa bőven!”, akkor törvényt szegnek. Ezért a törvényt úgy módosítaná, hogy az ilyen viselkedést szankcionálni lehessen. A politikai befolyásolásról is elismeri, hogy „van olyan közmédium, ahol ez mindennapos gyakorlat”, de a válasza erre az, hogy ezt le kell leplezni. Ami pedig a szakmai alapon való elnökválasztást illeti, erre is van megoldása: „Nézzen már mindenki magába!”, s szavazzon a legkiválóbb pályázóra.

A törvény tehát jó, csak jobb emberekkel kell működtetni? De ha ez eddig nem sikerült, akkor mégiscsak a törvényben lefektetett kiválasztási mechanizmussal lehet a baj! Ami pedig a pártosság szankcionálását illeti: ugyan milyen alapon dönthetne egy bíróság arról, hogy mikor szavaz egy kurátor szakmai, és mikor politikai alapon?!

De hogy is állunk ezzel a pártdelegálással? A törvény szerint a pártok jelölik a kurátorokat, akiket aztán az Országgyűlés választ meg. Mivel a jelöltekről nincs vita, fel se merülhet, hogy egy jelölt alkalmatlan, s 1996 óta még egyszer sem fordult elő, hogy akit egy párt javasolt, azt a plénum ne választotta volna meg. A jelölés tehát a gyakorlatban delegálást jelent.

Pálfy G. szerint javaslataim csak ott valósulhatnak meg, ahol a hagyomány törvény nélkül is fegyelmez és szabályoz. Téved. Pont arra hívtam fel a figyelmet, hogy a törvényben nem elég óhajokat megfogalmazni, olyan mechanizmusokat kell beépíteni, melyek kikényszerítik a megfelelő viselkedést, s olyan szocializációs folyamatokat indítanak el, melyek idővel kialakítják a kívánatos szakmai ethoszt.

Végül, Pálfy G. kifogásolja, hogy a nézettségi adatokat hozom fel a közszolgálat megítélésére. Soha nem mondtam, hogy nincs létjogosultsága az aránylag kis közönséget elérő, magas színvonalú közszolgálati kulturális csatornáknak. Ellenkezőleg: nagy örömömre szolgál, hogy mostanában az MR3 Bartók a világ nagy klasszikuszene-csatornáival összevethető minőséget produkál. De óriási bajnak érezném, ha a Magyar Rádiónak nem lenne olyan hír- és közéleti adója, mellyel egy sokkal szélesebb közönséget is elér. A közmédiának ugyanis van egy demokratikus funkciója is, s ennek nem tud eleget tenni, ha – mint nálunk – a társadalomnak csak egy szűk s öregedő szegmensét éri el. A hatályos törvény amúgy a ránk is kötelező uniós szabályrendszerbe sem illik bele.

Míg Pálfy G. István a jelenlegi médiatörvényt védi ellenem, Enyedi Nagy Mihályt nagyobb ambíciók fűtik: ő „a médiarendszer globálkapitalista vakvágányra futtatott szerelvényét” irányítaná vissza euró pai és nemzeti sínekre. De ő is félreérti vagy félremagyarázza az álláspontomat. Kezdjük azzal a váddal, hogy kívülállóként írtam, pedig évtizedes kuratóriumi múlttal rendelkezem. Úgy gondolom, nem kurátorként, hanem szakértőként írtam, amibe ugyanúgy beletartozik a kuratóriumok működésének belső ismerete, mint a BBC-nél töltött sok év, az Európa Tanács médiabizottságában végzett munkám, vagy mostani részvételem egy, a média és a demokrácia összefüggéseit vizsgáló nemzetközi projektben.

Enyedi Nagy Mihály azt írja, én elvárom a politikától, hogy vegyen tudomást a „közvélemény informáltabb csoportjainak szakmai véleményéről”. Én ilyen szamárságot nem írtam: én a „közvélemény informáltabb csoportjai által helyeselt, alaposan átgondolt szakmai vélemények” hiányát kifogásoltam, ebben egyetértve Orbán Viktorral. Enyedi Nagy azt is feltételezi, hogy én az ilyen csoportokon a mai politikai nemzetet értem. Tényleg ilyen nehéz megérteni, hogy olyan komoly, átgondolt szakmai vélemények hiányáról írtam, melyeket az informáltabb közvélemény támogat, s melyekről ezért a politikának is tudomást kell vennie?

A legdurvább félremagyarázása az, hogy én kijelentettem volna: „nem kellene azzal kínlódni, hogy a közszolgálati csatornák nézettségét próbáljuk feltornázni, bízzuk meg inkább a kereskedelmieket”. Én azt mondtam, hogy mivel a közszolgálati televíziók nézettsége tizenkét százalék körül van az Európában szokványos harminc százalék helyett, meg kell vizsgálni, miként tudna a kereskedelmi szféra társadalmilag fontos tartalmakat eljuttatni azokhoz is, akiket a közszolgálat sohasem lesz képes elérni. Hozzátettem: ez „nem helyettesítheti a csak a közszolgálattól elvárható közösségés nem profitorientált szemléletet”.

Enyedi Nagy Mihály alternatív modelljének lényege az „országos nyilvánosság felszeletelése a jól tájékozott helyi lakosság által aktívan ellenőrizhető regionális nyilvánosságra”. Ezt megvalósítandó, a „közszolgálatot a középső szinten, a regionális központokban kell újra megalapozni”. Nem vitatom, hogy előnyös lenne egy erősebb közszolgálati jelenlét a helyiregionális szinteken. De minden tapasztalatom azt támasztja alá, hogy közmédiánk egyik alapproblémája az ország lélekszáma. Angliában nemcsak azért van több pénz a közszolgálatra, mert gazdagabb ország, hanem azért is, mert többen vannak, többen fizetik a készülékhasználati díjat. Több pénzből többre telik. Tartok tőle, hogy az a pénz, ami a regionális adók kiépítéséhez és működtetéséhez kellene, vagy nem lesz elég a közönséget vonzó, jó színvonalú műsorok készítésére, vagy csak az országos adók rovására. Aligha valószínű, hogy elég forrás legyen a regionális szint felépítésére és az országos adók rendbetételére és modernizálására is. Ha választanom kellene, én az utóbbit választanám, mert könnyebben el tudom képzelni a szükséges forráskoncentrációt egy szinten, mint régiókra osztva.

Szerintem nem a hatályos médiatörvény érvényben tartása vagy az egész rendszer lebontása és egyelőre nem is létező regionális központokban való újraépítése között kell választanunk. Már csak azért sem, mert nem valószínű, hogy a médiapolitika bármelyik verziót felkarolná, s célszerűbb olyan alternatívákban gondolkodni, melyek megvalósulására talán van lehetőség.

A szerző médiakutató