Körösényi András kollégám, az MTA Politikatudományi Intézetének igazgatója interjúban közli velünk, hogy néhány jeles politikatudós – Szalai Erzsébet, Szoboszlai György, Kulcsár Kálmán, Kéri László, Galló Béla, Simon János, Fricz Tamás, továbbá újabb híreink szerint Szigeti Péter, Laki László és Miszlivetz Ferenc – eltávolítását tervezi intézetéből nyugdíjazás, szerződésbontás vagy elbocsátás révén.

Körösényi professzor lényegében két kifogást hoz föl szembeszökő akciójának indoklásaképpen: az alkalmatlannak ítélt politikatudósok munkássága vagy nem illik a Politikatudományi Intézet szakmai „profiljába”, vagy nem üti meg azt a minőséget, amelyet Körösényi András elvár.

Ismerve a szóban forgó írástudók munkásságát, az első kifogás nevetséges. A politikatudomány interdiszciplináris: számos politikatudós a jog, a közgazdaság-tudomány, a szociológia (itt nem szereplő esetben a filozófia) felől érkezett ide. Ezt bírálatként csak teljesen tájékozatlan nyárspolgár (filiszter) fogalmazhatja meg. Azt sugallni például, hogy a közgazdászként és szociológusként is ismert Szalai Erzsébet nem mondott fontos dolgokat a rendszerváltás előtti és utáni államról (és az állam a politikatudomány egyik fő, ha nem a legfőbb tárgya), egyenesen szemtelenség. (És mit keresett mint filozófus Cambridge-ben a mérnök végzettségű Wittgenstein?)

A másik a minőség, amelynek ellentétét Körösényi professzor az ún. médiaszereplésben véli fölfödözhetni. „Itt szakmai konferenciákra kell készülni, s nem tévés kerekasztal-beszélgetésekre” – nyilatkozza az ismert szakember. Aki ismeri a társadalomtudományok hétköznapjait, készséggel számolhat be üres, fölösleges, mondvacsinált, gagyi szakmai konferenciákról. Számtalanszor sokkal megvilágítóbb erejű egy-egy újságcikk, mint a gondolattalanságot elrejtő szakzsargonban összegányolt, ún. szerkesztett kötet (többszerzős cikkgyűjtemény).

Körösényi azt hiszi, hogy a hosszú írások mindig jobbak, mint a rövidek, és hogy a „peer review” (szaktársak névtelen bírálata tudományos folyóiratok szerkesztésekor) a mélység garanciája. Kemény Zsigmond, Szalay, Eötvös, Jászi, Szende, Szabó Ervin, Bibó a „művelt nagyközönségnek” szerkesztett folyóiratokba írt – számos kiváló kortársunk is –, de hát nyilván ők se volnának méltók az MTA PTI kutatói állására. Ez is a vaskalapos filiszter jellegzetesen konformista és dögunalmas álláspontja. Ráadásul a vád nem is igaz, az említettek többségének láttam dolgozatait a legszabályosabb szaksajtóban (a többiekét nyilván csak azért nem, mert nem olvasok mindent) és szaktudományos könyvsorozatban.

Sem a „médiaszereplés”, sem az ilyen föllépés hiánya nem érv önmagában valaki elmarasztalására vagy elbocsátására. Néhány érdekesen, talán érdesen fogalmazó kolléga – aki iránt érthető módon érdeklődik a sajtó és a nagyközönség – diszkreditálására viszont igen. A korszellem viszont láthatólag azt követeli, hogy mindenféle bürokratikus ürügyekkel tisztogassanak. Körösényi esetében nagy ravaszul „egy király, egy cigány” alapon, úgy, hogy őt politikai elfogultság szemrehányása nem érheti, hiszen bal- és jobboldalinak címkézett írástudó egyként előfordul a feketelistáján.

Ha azonban ilyen hírneves, széles körű – habár nyilván nem osztatlan – tekintélynek örvendő, némelyikük esetében fölöttébb népszerű tudósokat mirnix-dirnix ki lehet akolbólítani szerény állásukból, akkor majd olyan félelmi légkör keletkezik, amelyet Akadémiánk vezető köreinek (és a föltehetőleg velük rokonszenvező konzervatív pártfogóknak) egy része szívesen látna. (S ez aztán végképp lehetetlenné teszi a tudományok szabad művelését, amelynek érdekében Széchényi István megalapította az Akadémiát olyan dilettánsok közreműködésével, mint Vörösmarty Mihály.)

A „miheztartás végett” lebonyolított fegyelmezések és csoportos elbocsátások nem csak az 1989 előtti rendszer sajátságai. A szakmai közvélemény ellenében végrehajtott, megfontolatlan és kérdéses vezetői kinevezések ugyancsak nem. Körösényi András maga szerintem tehetséges ember, de az esze nem elég ahhoz, hogy az igazolhatatlant igazolni tudja.

Szégyen, gyalázat.