Az eset azért figyelemre méltó, mert a vállalat azonnal közleményt bocsátott ki, jelezve, hogy az ingek nem tőlük származnak, „az eset miatt számba vették a készleteket, és egyetlen darab sem hiányzik”. Túl azon, hogy közüzemi vállalatnál emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy leltározáskor egyetlen tétel se hiányozzék, két eset lehetséges:

1. Hagyó Miklós küldte viszsza az ingeket, mondván, mégis inkább Nokia-dobozokat kér.

2. A BKV-nak tényleg semmi köze az ingekhez. Valaki igen kifejlett üzleti érzéket tanúsítva rájött arra, hogy minél nagyobb a korrupció, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a cég egy idő után elveszti pejoratív megítélését, s szimbólumai, mint például egy szép sofőring is, divatcikké válnak.

Valami azonban közbejöhetett, és a kereskedőnek immáron nem kellenek a BKV-ingek, ami nem is olyan nagy baj. A BKV-t kezdik már unni az emberek, egyre fásultabbak a történetek, Hagyó Miklós után nehéz már újat, eredetit nyújtani, nagyon úgy néz ki tehát, hogy ezután a korrupciónak és a hülyeségnek inkább az intézményes jellege fog kidomborodni.

Nagyjából akkor, amikor a kistarcsai férfi megtalálta a vakítóan fehér BKV-ingeket, a HVG hírül adta, hogy információi szerint a vállalat egyik belső ellenőre már 2006-ban jelentette a főpolgármesternek, hogy a cégnél „lopások, csalások, sikkasztások, fiktívszámla-befogadások, ebből következően áfa-, szja-, tb-csalás folyik már évek óta”, ezt azonban a főpolgármesteri hivatal azzal utasította el, hogy a belső ellenőr nem írt konkrétumokat, ami olyan, mintha a tűzoltóügyelet visszakérdezne, hogy jó, jó, ég a ház, de konkrétan hány Celsius-fokon.

Most eltekintenék a főpolgármester és összes helyettese felelősségének firtatásától, internetes fórumokon már amúgy is máglyára vetették őket, annyit azonban mégiscsak megjegyeznék, hogy efféle helyzetekben látni csak igazán, hogy a magyar vezetői lét alapja, mondhatni szubsztanciája most már hosszú ideje a nem tudás. Hogy a vezető az égvilágon semmiről se tud. Nem szakmailag nem tud, mert az evidencia, hanem általában meg konkrétan is nem tud semmit.

Olyannyira, hogy a vezetők bárminemű és méretű botrány esetén egymást túllicitálva döngetik a mellüket, hogy miről nem tudtak ők a saját hatáskörükbe tartozó munkaterületen, milyen szerződéseket, le- és átiratokat nem láttak soha, s kivel nem találkoztak és állapodtak meg szóban, ergo az általuk irányított vállalat valójában teljesen önállóan működött, az Úr akaratából és segedelmével, személy szerint a vezetőnek maximum annyi köze volt a céghez, hogy reggelenként és délutánonként elsétált a portásfülke előtt.

Jó, ezt eddig is tudtuk. Ám itt már arról van szó, hogy immáron egy egész apparátus nem lát konkrétumot abban, hogy kilopták napközben az egyik vállalatát. Mindezt csak azért tartom fontosnak, mert nehogy azt higgyük, hogy ha az összes korrupt, félidióta, ráadásul cinikus vezetőt vasra verve viszik el, akkor olyan nagyon változni fog a helyzet.

A korrupció és az idiotizmus tudniillik már oly régóta tart, hogy az apparátus felsőbb utasítás nélkül is tudja a dolgát. A főpolgármester sajtóirodája példának okáért képes volt önerőből, saját kútfejéből azt a magyarázatot kipréselni magából, hogy a följelentés után azért nem történt intézkedés, mert a följelentő és a följelentett között „személyes konfliktusról van szó”, amúgy pedig a följelentésnek nem volt „közlekedésszakmai relevanciája”.

Aminek persze van igazságtartalma, amennyiben följelenteni az ember nem elsősorban a kebelbarátait szokta, de ha mégis, a további kapcsolat följelentő és följelentett között nem feltétlenül marad konfliktusmentes, ám mindennek az égvilágon semmi köze az áfacsaláshoz.

Miként egy lerobbant buszról se biztos, hogy egyből meg tudjuk állapítani, pontosan fizették-e a sofőr után a tb-t.

A guberálói relevancia szempontjából mindenesetre sokkal derűsebb a kép: a hírek szerint legújabban MÁV-potentátokat tartóztattak le, és szorul a hurok a sávolyi beruházók körül is, úgyhogy a szemétdombokon vasutaskabátok és kalauzsapkák megjelenése várható.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa