A jelenleg is folyó választási kampányban nem „egyetlen” pártról, hanem „egyetlen politikai erőről” beszéltem, mely hitelesen és hatékonyan képviseli nem „a keresztény egyház”, nem is a keresztény egyházak (a kettő közül az utóbbi megnevezés lehetett volna pontos); hanem a tudatosan hívő keresztény választópolgár által vallott értékrendet.

Nem állítottam azt, hogy se „igazi” baloldaliak, se „igazi” liberálisok nincsenek ma Magyarországon, hanem hogy sem a magát baloldalinak, sem a magát liberálisnak nevező párt nem képviseli a baloldalinak, illetve a liberálisnak mondott értékeket. Ebben azonban nem kívánok döntőbíró lenni, hanem elfogadom például Gazsó Illés professzor és Kuncze Gábor korábbi SZDSZ-elnök mostanában gyakorta megfogalmazott véleményét. Amennyiben Aczél Endre velük kíván vitába szállni, a magam részéről az ő véleményüket tartom hitelesebbnek.

Szerintem téves az állítás, hogy a „katolikus egyház Európában mindig szemben állt a baloldallal”. Utalnék a mostani Berlusconi-kormány előtti helyzetre Olaszországban. De én hangsúlyozottan és egyértelműen kifejezetten a mostani magyarországi kampányban kialakult helyzetről beszéltem, nem pedig általánosságban, más országokról és korábbi időkről. A politikai szóhasználatban baloldalinak és liberálisnak emlegetett értékekről pedig csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy ezek evangéliumi értékek is, de nem az evangélisták vették át valamelyik párt fontos eszméit, hanem a pártok kölcsönözték (és próbálták kisajátítani) ezeket az értékeket az evangélistáktól, akik, mint tudjuk az első század második felében írták műveiket.

Tudom, hogy sokan azt szeretnék, ha az egyházak a templomban (jó hogy nem csak a sekrestyében) hirdetnék értékeiket. Én azonban, mint tudatosan hívő keresztény jogot formálok arra, hogy minden erkölcsi kérdésben ne hirdetést adjak fel, ne propagandát fejtsek ki – ez nem az evangélium stílusa –, hanem törekedjek az általam fontosnak tartott értékekről hiteles és vonzó tanúságtételt felkínálni nem a templomban – ott erre nincs szükség–, hanem a társadalom életének minden területén. És ebben nem befolyásol semmilyen tetszésindex, vagy agyafúrt öncélú pragmatizmus. Egyébként a keresztény jelző bármelyik európai párt nevében – ha csak nem álszent farizeusokból áll a párt – nem a tagok hitére, hanem egy bizonyos társadalom- és gazdaságfilozófiára utal, így akárhányszor vallásukat nem gyakorló emberek is tagjai lehetnek ezeknek a pártoknak. Ha pedig akár a CDU, akár a néhai Szabó Iván úgy gondolja, illetve úgy gondolta, hogy „a keresztény meggyőződésből politikai cselekvés nem következik”, akkor súlyos tévedésről van szó. Én a biztonság kedvéért megkérdezném őket. Számomra viszont minden erkölcsi szempontból fontos döntés és cselekvés (a politika nagyon is ilyen) kifejezetten és elsősorban keresztény meggyőződésemből fakad. Lehet, hogy nem vagyok hívő ember?

Aczél Endre szerint a fenti kérdésekben leküzdhetetlen mondanivalóm van. Ilyen eltúlzott dicséretet úgy érzem nem érdemeltem ki. Véleményemmel nem is küzdeni kívántam, csupán alakoskodás nélküli őszinte, a partner személyét végig tiszteletben tartó párbeszédet akartam kezdeményezni. Ilyenre vállalkozott az utóbbi napokban Iványi Gábor, Donáth László, és tett ígéretet Nyakó István. Ők, és számos szocialista, illetve liberális politikus, akikkel kölcsönös megbecsülésen alapuló, kifejezetten jó emberi kapcsolatban vagyok, bizonyítják mennyire alaptalan Aczél Endre durva előítélete, mely szerint „zsigerből utálom a szocialistákat”. Őt sem utálom, sőt szeretettel hívom őt is előítéletektől mentes nyitott párbeszédre a témában.

Kiss-Rigó László Szeged-csanádi püspök

Egyetlen megjegyzésem van. Magyarországon minden felnőtt állampolgár pontosan tudja, hogy a római katolikus egyház – és mellette még több, történelminek mondott egyház is – a Fidesz–KDNP választási győzelmét kívánja. A római katolikus püspökök, plébánosok, papok ennek az óhajuknak nyílt, nemegyszer közönséges, durva (a politikai ellenfelet lejáratni akaró) formában adnak kifejezést. Hol szószékről, hol – mint Kiss-Rigó püspök úr – kampányrendezvényen. Nem nagyon hinném, hogy erről érdemes volna akár egy szó erejéig is vitát nyitni, párbeszédbe bocsátkozni. Álságos volna. Fenntartom a véleményemet: a legbecsületesebb, egyszersmind legőszintébb, legegyszerűbb „megoldás” az volna, ha a rk. papság nem a keresztényi értékek leplébe burkolná önnön politikai nézeteit, hanem kereken kimondaná, mire biztatja híveit. Ezzel együtt is: újból felhívnám a püspök úr figyelmét saját politikai szereplésének a testvéregyházak fő áramától (mainstream) elütő voltára. A német, a francia, az olasz püspökök – hozzájuk venném még az anglikán egyház püspökeit is – kampányrendezvényeken nem vesznek részt, noha kétségkívül „joguk” lenne hozzá. Senki nem fogná őket perbe.

Csak épp nem. Tudják ugyanis, hogy a nyílt pártpolitikai szerepvállalással ugyanannyi hívet veszítenek, mint amennyit nyernek.

Nota bene: nem egy hívő, egyházáért komoly anyagi áldozatot hozó magyar katolikust ismerek, aki egy ideje furcsán érzi magát Isten házában. Gyötrődik. Azt szeretné, hogy a szószékről egy pap hirdessen neki igét, ehelyett azonban egy politikai párt szónoka szól hozzá, reverendában.

Aczél Endre