A politológusok, közírók véleménye persze megoszlik. Többen azt vizionálják: a Fidesz a kétharmadot arra fogja felhasználni, hogy megbuktathatatlan legyen. Többen magát a parlamenti demokráciát és a jogállamiságot féltik ettől. Mások hevesen bizonygatják, mekkora szüksége lenne az országnak a fideszes kétharmadra.

Bauer Tamás és Babarczy Eszter jelképesen még ölre is mentek a hvg.hu-n. Babarczy Eszter két írásában is a Fidesz kétharmados többségének előnyeit ecsetelte igen vehemensen (bár sok tárgyi pontatlansággal), Bauer viszont ennek veszélyeire próbálta felhívni a figyelmet.

Feltehetjük a kérdést: hol van az igazság? Ennek kategorikus eldöntésére nem vállalkozom, de az alábbiakban kifejtem a személyes véleményemet erről a kérdéskörről egy olyan aspektust is megvilágítva ennek a kérdésnek, amelyről eddig nemigen esett szó.

– A T. Ház 260 igennel 128 nem ellenében megszavazta, hogy mostantól mind a 128 ellenzéki képviselő köteles a mosdóban maga elé engedni bármelyik kormánypárti képviselőt a 260-ból Marabu rajza

1.

Kezdjük azzal, hogy mi célt is szolgálnak a magyar parlamentáris demokráciában a minősített törvények, pontosabban a kétharmados többséggel szabályozható törvényhozási tárgyak. Érdemes visszatekinteni arra is, hogy a kétharmados törvények köre mostanra hogyan alakult ki.

Míg Babarczy Eszter a kétharmados törvényekben a hatékony kormányzás korlátait látja, addig az én határozott véleményem az, hogy a kétharmados törvények nem a hatékony kormányzást gátolják, csupán a korlátlan hatalomgyakorlást. A kétharmados törvények az államszervezet, a jogállam alapvető intézményeit és az alapvető emberi jogokat szabályozzák annak érdekében, hogy a parlamenti többség ezeket a szabályokat ne tudja sima többséggel a kénye-kedve szerint alakítani, hanem ezekben a kérdésekben kénytelen legyen a parlament többi erőivel konzultálni, egyeztetni, sőt megegyezni, és így e szabályok mögött nagyobb társadalmi konszenzus legyen.

Valóban volt egy rövid, pár hónapos időszak, amikor a kétharmados (akkori nevükön „sarkalatos” vagy „alkotmányerejű”) törvények konkrét akadályát képezték/képezhették a hatékony kormányzásnak, sőt egyáltalán a kormányzásnak. Ez az időszak az 1989-es Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások eredményeként elfogadott alkotmánymódosítástól az MDF–SZDSZ-paktum eredményeként végrehajtott következő alkotmánymódosításig tartott. A Nemzeti Kerekasztal-tárgyaláson ugyanis az Ellenzéki Kerekasztal képviselőinek –a szocialisták túlhatalmától való félelemből eredő – kezdeményezésére az alkotmány szövegébe olyan rendelkezés került, amely szinte minden fontos, még a végrehajtó hatalom „napi” működéséhez szükséges törvények meghozatalához is kétharmados többséget kívánt meg. (A legkirívóbb példa erre, hogy még a költségvetési törvény is ebbe a kategóriába tartozott!). A paktum eredményeként végrehajtott alkotmánymódosítás viszont nagyjából helyre tette a dolgot, biztosította az ország kormányozhatóságát, miközben az államhatalom alapvető intézményeivel és az alapvető emberi jogokkal kapcsolatos törvényhozási tárgyakban változatlanul megmaradt a kétharmadosság követelménye.

Vagyis rögzíthetjük, hogy a mai alkotmányos helyzetben – legalábbis szerintem – kétharmados törvények nélkül is lehet hatékonyan kormányozni. Ezzel persze nem állítom azt, hogy nem lehetne a kétharmados törvények körét módosítani.

2.

A másik fontos érv a kétharmados többséget üdvösnek tekintők részéről az, hogy már hosszabb ideje felgyűltek tennivalók a kétharmados szabályozást igénylő területeken (ilyen például az alkotmány bizonyos kérdésekben történő módosítása, az önkormányzati rendszer, a képviselők jogállásáról szóló szabályozás, a választási rendszer, a médiatörvény, a titoktörvény és még hosszan sorolhatnám). Az elmúlt két ciklus során a parlamenti pártok képtelenek voltak ezekben az ügyekben megállapodásra jutni. Ezért egyébként a többség a két nagy pártot, az MSZP-t és a Fideszt teszi felelőssé.

Az MSZP felelősségét ebben a kudarcban nem szeretném kisebbíteni, de az igazság az, hogy döntően a Fidesznek köszönhető, hogy ezek a kétharmados törvények nem születtek meg. Ráadásul a Fidesz ellenkezésének sokszor nem is volt szakmai alapja, esetenként a „nemen” és a „csakon” kívül indoka sem, és különösen 2006 őszétől, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követően vált általánosan bevett gyakorlattá, hogy amit a kormányoldal terjesztett elő, azt – nagyon ritka kivételektől eltekintve, amikor a Fidesznek is konkrét érdeke fűződött hozzá – nem volt szabad elfogadni.

3.

A fenti állításomat nemcsak a saját információimra vagy tapasztalataimra alapozom, hanem az alábbi két állításra is:

Babarczy Eszter a következőt írja: „A Jobbik majd pampog … És akkor mi van? A Fidesz visszakapja, amit a baloldali pártok fejéhez vágott, de a Jobbiknak sosem lesz olyan ereje – amilyen a Fidesznek nagyon is volt –, hogy a kormányzást lényegében lehetetlenné tegye az országban.” (Miért előnyös a kétharmados Fidesz-győzelem?, hvg.hu, február 15.). Igen, a szerzőnek sikerült pontosan megragadnia a Fidesz ellenzéki politizálásának a lényegét, ami egyértelműen magyarázatot ad arra is, hogy elsősorban miért nem tudtak megszületni azok a bizonyos, régóta várt és szükséges kétharmados törvények.

A fentieket maga Orbán Viktor, a Fidesz elnöke is elismerte – bár sokkal magasztosabban – a 2009. szeptember 5-i kötcsei (a Fidesz szellemi holdudvarának jeles képviselői előtt elmondott) beszédében, mely szerkesztve a Nagyítás című hetilap 2010. február 17-i számában jelent meg. Eszerint a következő 15–20 évben „huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, … amely képes lesz arra, hogy … az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát válassza.”

Orbán nyilvánvalóan elsősorban a saját pártjára gondolt, amikor az állandó harcra való berendezkedésről beszélt a múlttal kapcsolatban, és ugyancsak a saját pártjára gondolt, amikor az állandó kormányzásra való berendezkedésről szólt a jövővel kapcsolatban.

4.

Felmerült még az az érv is, hogy a kétharmados többségnek erősebb lenne a társadalmi felhatalmazása, és a Fidesznek ebben az esetben még csendben sem kellene szövetséget kötnie a Jobbikkal a kétharmados jogalkotáshoz. Érthetetlen, hogy miért csak a Jobbik jöhet számításba, hiszen valószínűleg más párt(ok) is bent lesznek az Országgyűlésben.

Miért kell megváltoztathatatlan evidenciaként elfogadni, hogy – mint Babarczy írja – „ugyan hogyan várhatnánk egy ellenséges kannibáltörzsekből álló parlamenttől, hogy összeeszkábálja a kétharmad által megszavazható törvényt?”

Ha a Fidesz maradna ellenzékben, ráadásul olyan szavazati aránnyal, amelylyel megakadályozható a kétharmad elérése, akkor – az elmúlt évek tapasztalata alapján – valóban reális és megalapozott lenne ez a felvetés. De miért kell feltételezni a többi politikai erőről, hogy az ország érdekeit nem tekinti előbbre valónak, mint a saját, kicsinyes politikai érdekeit? Miért kell feltételezni ezekről a pártokról, hogy ők is abból indulnak ki, hogy „annál jobb, minél rosszabb”?

Miért olyan ördögtől való gondolat, hogy egy kétharmados törvény elfogadásához igen is meg kell nyerni az ellenzék támogatását is? Erről szól a többpárti parlamenti demokrácia. A végrehajtó hatalom teszi a dolgát, de az országot és az embereket érintő legfontosabb alapkérdésekben a kormányzó erőknek a politikai ellenfelekkel is egyeztetniük kell, meg kell tudniuk állapodni, akár kompromisszumok árán is.

A parlamenti demokrácia számomra nem egypárti demokrácia, amelyben egyetlen politikai erő bármit megtehet, amelyben egyetlen párt az alkotmány módosításával a maga képére formálhatja az egész államberendezkedést. És tévedés azt hinni, hogy ezt megakadályozhatja az Alkotmánybíróság. Babarczy abban bízik, hogy „az Alkotmánybíróságnak volna ehhez néhány szava, feltehetőleg felvonná kollektív szemöldökét”. De mi van akkor, ha egy alkotmánymódosítással megszüntetnék – mondjuk – magát az Alkotmánybíróságot is, és a „lebutított” hatáskörét a Legfelsőbb Bíróságnak adnák át? Az Alkotmánybíróság egyébként is „csak” a hatályos alkotmány keretei között „ítélkezik”, tehát „meghagyása” esetén is kötve lenne a tetszőlegesen módosított alkotmányhoz.

5.

Egy praktikus érv azért felhozható az egypárti kétharmados többség mellett, mégpedig az, hogy a kétharmados többséget igényelő döntéseket valóban sokkal egyszerűbben meg lehetne hozni. De az egyszerű és gyors döntés praktikus szempontja mégsem írhatja felül a demokratikus jogállamisághoz fűződő érdekeket.

Az országgyűlési választásokon általában tíz jogosult polgárból nagyjából hat vesz részt, a választási rendszer pedig a győztes javára torzít. Ezt figyelembe véve valóban kijelenthetjük, hogy az egypárti kétharmados országgyűlési többség lefedi a társadalom döntő többségét? Nyilvánvalóan nem, így ez a többség megközelítőleg sem képviselheti a teljes társadalmi konszenzust.

6.

Sokak szerint megalapozatlan a riogatás a Fidesz kétharmados többségével, hiszen „a Fidesz, az nem olyan”, nem fogja egyoldalúan átalakítani az államberendezkedést, nem fog hozzányúlni az alapvető jogállami intézményekhez, nem fogja átalakítani a saját érdekei szerint az önkormányzati rendszert, a választási rendszert, a közjogi alapokat, hiszen fordulhat majd a kocka, és lehetnek majd még ők is ellenzékben. Ez még akár igaz is lehet.

De ismételten felhívom a figyelmet Orbán Viktor már hivatkozott beszédére, miszerint „megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban”, „megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő 15–20 évét ne a duális erőtér határozza meg.” „Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, … amely képes lesz arra, … hogy az állandó harcra berendezkedett politika helyett az állandó kormányzásra berendezkedett politikát” válassza. Az egypárti kétharmados többség az ehhez szükséges feltételeket meg is tudja teremteni, és ennek csak az önkorlátozás jelenthetne gátat. Ilyen szempontból az aggodalom nem annyira érthetetlen és alaptalan.

7.

Amióta ez a kétharmadossággal kapcsolatos problematika terítéken van, azóta foglalkoztat engem a következő kérdés: miért tudott a rendszerváltozás első parlamenti ciklusában az Országgyűlés több mint 40 kétharmados törvényt, vagy törvénymódosítását elfogadni, miközben az akkori kormányzó erőknek nem volt kétharmados többségük a parlamentben?

A válasz számomra egyszerű: azért, mert Antall József igazi demokrataként komolyan vette a többpárti parlamentáris demokrácia alapvető játékszabályait. Rendszeresen tartott hatpárti egyeztetéseket, még olyan kérdésekben is, amelyek nem tartoztak a kétharmados szabályozási körbe. A kétharmados törvényjavaslatokat már tervezet formájában egyeztette a politikai ellenfelekkel, és az elfogadásuk érdekében kész volt az egészséges és a szakmailag még elfogadható kompromisszumokra.

Miért nem várható el a jövendő kormányzó erőktől és az ellenzékét képező pártoktól az, hogy visszatérjenek az első ciklus gyakorlatához? Biztos vagyok abban, hogy például az MDF, jövendő parlamenti pártként is, mint amilyen a jelenlegi parlamenti ciklusban volt, konstruktív ellenzékként partner lenne a szakmailag jól előkészített, az ország érdekeit szem előtt tartó, kétharmados törvényjavaslatok elfogadásához (is).

A fentiekből kiderülhetett, hogy egyáltalán nem tartom tragédiának, sőt a parlamenti demokráciát erősítő adottságnak tekintem, ha egyetlen politikai erő sem rendelkezik az Országgyűlésben kétharmados többséggel.

Megfelelő, demokratikus hatalomgyakorlással – ami, elismerem, egyáltalán nem könnyű „művészet”, de a rendszerváltozás első miniszterelnöke, Antall József ebben is példát tudott mutatni, amit csak követni kellene – kétharmados többség nélkül is hatékonyan kormányozható az ország, és még a szükséges kétharmados törvények is megalkothatók.

A szerző jogász, az Antall-kormány kormányhivatalának vezetője