A napilapban reflektáló írások a korrekt szakmai vita lehetőségét villantják fel, míg a NOL-on megjelent észrevételek többsége a témában való tökéletes járatlanságot mutatják. Értelmetlen lenne reagálni rájuk. Bár így legalább megtudhattam, hogy a szélsőjobboldalon etalon vagyok, antiszemita, fasiszta stb.

Közismert, hogy Magyarországot a fegyverszüneti egyezmény kötelezte arra, hogy működjön közre „a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett”.

E kötelezettségnek megfelelően született meg a népbíráskodásról szóló miniszterelnöki rendelet, illetve annak módosításai. A gyorsan elkészített jogszabályt 1950. április 1-jéig alkalmazták, majd a joganyag beépült előbb a BHÖ-be , utóbb a Btk.-ba, így a későbbi büntetőperek során is „használatban” volt.

Magam úgy vélem, hogy lehetőség lett volna a fennálló jogszabályok alapján is elítélni mindazokat, akik bűncselekményeket követtek el, hiszen senkit nem hatalmaztak fel a jogszabályok arra, hogy pl. munkaszolgálatosokat bántalmazzanak, meggyilkoljanak… A kor katonai büntetőtörvénykönyvének az alkalmazása megfelelő ítéleteket eredményezhetett volna katonák és csendőrök esetében. A nyilashungarista hatalomátvétel – és az abban tevékenyen résztvevők – elítélésére jogszabályi hátteret adhatott (volna) az 1921. évi III. törvénycikk (az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről) stb.

A népbíráskodás azonban nem csak egyes személyek elítélésére szolgált. Egy korábbi rendszert kellett a vádlottak padjára ültetni.

Kőszeg Ferenc (Népbíráskodás, elévülés: Bojta Béla , január 27.) Bojta Béla kapcsán „finoman” arra utal, hogy a népbírák – népügyészek – (zsidó) származására gondoltam és egy régi vádat idézek fel, miközben említhettem volna dr. Major Ákost – hogy pontosak legyünk: dr. nemes tasnádi Major-Maróthy Ákost – is, aki hadbíróként szolgált a magyar királyi Honvédségben.

Ő a „keresztény középosztályt” képviselte – ahogy a Kőszeg által említett dr. Jankó Péter is – a népbírói karban. Szerintem a népbírák esetében is a tevékenység és nem a származás számít. De ha már Kőszeg úgy véli, hogy a népbírák származására utalok, akkor nézzük meg, mit írt a Kőszeg által hivatkozott dr. Major Ákos: „Az a tény, hogy a népbíráskodásban számszerűen túlsúlyban voltak a zsidó származásúak – még a szakbírák között is, elsősorban a NOT-nál (a Népbíróságok Országos Tanácsánál – Sz. S.), mert a hivatásos bírák nemcsak az induláskor, hanem később is igyekeztek távol tartani magukat az újfajta ítélkezéstől – …”. De idézhetjük a „keresztény-középosztálybeli” dr. Majortól ezt is: „…új miniszterünk (dr. Ries István – Sz. S.) elrendelte, hogy a népügyész mellett, kiemelkedő képességű keresztény politikusok, mint politikai ügyészek képviseljék a sértett nép nevében a vádat”. Úgy vélem, ehhez nem kell kommentár.

Dr. Major Ákos beszámol arról, hogy a legfőbb hatalmi tényezők rendelték őt magukhoz a Bárdossy-per idején: „…mindennap a bírói emelvény felett balra a proszcéniumpáholyban ültek a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság – Sz. S.) képviselői, velem szemben az első vagy a második sorban a miniszterem (dr. Ries István –Sz. S. ) és a legfőbb államügyész (dr. Domokos József – Sz. S.), egyetlen esetben pedig Rákosi Mátyás is.” Rákosi „ugyanaznap este magához hivatott. Ezek a meghívások naponta variálódtak: megjelentem a SZEB angol és szovjet vezetője előtt, voltam Szakasits Árpádnál is, természetesen mindenhol más aspektusból fűztek véleményt a tárgyaláson történtekhez.” Enynyit a népbíróságok függetlenségéről. Az amerikaiak 1946-tól le is állították a háborús bűnök elkövetésével gyanúsított személyek kiadatását Magyarország számára, nem kis mértékben az eljárások addigi tapasztalatainak hatására.

A Szabad Nép beszámolója szerint Nyikolaj Fjodorov is kritizálta a magyar népbíráskodást a moszkvai rádióban, csak kicsit másképp: „A népbíróságok erélyes, öntudatos és hazafias munkáját nagymértékben gátolják a bíráskodásban jelentős szerepet vivő régi szakemberek.”

Ilyen „régi szakember” volt, a vitéz Béldy Alajos vezérezredes perében első fokon tanácselnökként eljáró dr. Egyed Lajos is, aki e tárgyalás után többé nem volt hajlandó népbírósági tanácsot vezetni. Amit Fjodorov észlelt, a hatalmat szerzett erők nem felejtették el: 1956 októberéig 1100 bírót fosztottak meg hivatásától.

Közös alapként talán elfogadhatjuk azt a megállapítást, hogy egy szuverenitásában erősen korlátozott országban, részben külső kényszer és részben belső igény alapján zajlottak az eljárások. A politikai rendőrségen a kommunista, a népügyészségeken és népbíróságokon a jórészt szociáldemokrata hatalomátvétel már 1945-ben megtörtént, s ennek megfelelőképp érvényesült a „szak- és jogszerűség”.

Mindezen tények alapján vélekedtem úgy: vegyük górcső alá a népbíróságok egykori működését és elemezzük az eljárásokat, mert lehet nem koncepciós perekben is tisztességtelen ítéleteket hozni.

Bizonyára akad(ná)nak olyanok az egykoron elítéltek között – az 1990 utáni perújrafelvételek is ezt igazolják –, akik jogilag felmentést nyerhet(né)nek, mégsem lehet(né)nek példaképek. Mások évtizedek múltán kaphat(ná)nak jogi elégtételt, és családjaik tisztességes felmenőkre emlékezhet(né)nek, míg lennének olyanok, akik bűnösök maradnának továbbra is. Sírjuk, nyughelyük azonban akkor sem háborítható! A halál után mindenkinek kijár a végtisztesség, az utókor erkölcsi ítélete kizárólag rajtunk múlik!

Csapody Tamás írását olvasva ( A tényekről – túl a bűnösökön és a sírokon, február 2.) az a kérdés merül fel bennem, hogy érdemes-e tények alapján koncepcióval vitatkozni? Mert vajon mennyivel szavahihetőbb tanú a zsidó munkaszolgálatos, mint a Jehova Tanúi „szekta” tagja? A felekezeti hovatartozás, a származás határozza meg a tanú szavahihetőségét, vagy több adat öszszevetése, elemzése?

Dr. Erdős Lajos 1945. december 18-i tanúvallomása szerint Tálas András két fogát verte ki. Az 1947. február 24-i tárgyaláson tett tanúvallomásában a kivert fogak száma ötre nőtt, és ő mondta, hogy a Radnóthy (sic!) nevű munkaszolgálatost a keret ütötte-verte és ott hagyta a győri úton. Dr. Kádár László – akinek 1945. augusztus 30-i tanúvallomásából idézett Csapody – 1947. február 24-i tanúvallomása szerintTálas András nem köttetett ki soha senkit és nem verte a kikötött embereket. Ő, mint orvos a kikötéseknél az előírás szerint jelen volt. Dr. Kádár vallomását erősíti meg Juhász Pál tartalékos főhadnagy, aki elmondta, hogy a kikötéseket ő és Pál zászlós rendelte el, Tálas számvivő volt. Az egyszer Zirc, egyszer Pannonhalma környékén visszaadott két szökött munkaszolgálatossal kapcsolatban a tanúk többsége azt állította, hogy őket Szabó zászlós vette át, és azok a menet élén mentek Asztalossal és egy másik szakaszvezetővel együtt.

Juhász azt is elmondta, hogy midőn a németeknek átadták a munkaszolgálatosokat Hegyeshalomnál, visszatérve, Győrben találkozott Tálassal. (Ez arra utal, hogy utóbbi nem volt jelen a Győr és Hegyeshalom közötti menetnél.

Tálas cservenkai „működését” is másként adták már elő a tanúk, mint a rendőrségen tett vallomásaikban, s szinte mindenki azt állította, hogy Tálas emberéletet nem oltott ki. Ütlegelésről, bántalmazásról említést tettek, többnyire nevek, időpontok és helyszínek nélkül – nem egy esetben hallomásra hagyatkozva –, leszámítva egy Jakubovits nevű munkaszolgálatost, akit Tálas bántalmazott és a lábfejébe lőtt, dr. Kádár tanúvallomása szerint is. A vádlott egyébként az 1945. augusztus 21-i és 30-i beismerő vallomásait utóbb visszavonta. A népbírósági tárgyaláson is jelezte, hogy a korábbi beismerő vallomásai kényszer hatása alatt születtek, mivel a „rendőrségen megkínozták”.

Úgy vélem, Csapody Tamásnak is hasznára vált volna, ha összeveti a különböző időpontokban tett vallomásokat és elgondolkodik azon, hogy vajon a védelemnek miért nem adatott meg ugyanannyi tanút beidéztetnie, mint a vádhatóságnak?

Talán azért, mert az általa – gondolom Nemes Dezső, Mód Aladár és mások után szabadon – „fasisztának” nevezett (Csapody a „kb. 1938–1945 közötti időszakot jelölte így) rendszert kellene elítélni most is.

Ha viszont a cél az – amit Csapody Tamás írása végén megfogalmaz –, akkor már nem szakmai kérdésről és nem a történeti tényeken/tényekkel való vitáról van szó, hanem politikai játékról. Ebben a magamfajta történésznek – aki nem a mundér becsületét védi, csak tiszteli a tényeket – nem érdemes részt vennie, mert itt már nem az a kérdés, hogy bűnös volt-e mindenki, akit a népbíráskodás során annak mondtak ki, hanem sokkal inkább az, hogy mindenki bűnös, aki másképp látja a magyar múlt eme időszakát, mint Csapody Tamás.

A szerző történész