Nem a szokásos hajcihők miatt vagyok kiakadva. A borítékban küldött éles lőszereken például már csak röhögni tudok. Ha hírlapírói minőségemben nem kapok hetente legalább négy-öt életveszélyes fenyegetést, akkor el kell gondolkodnom azon, hogy mit csináltam rosszul. A lámpavas, a lőszer, a láncfűrész ma már szervesen beletartozik a magyar politikai közélet szerszámkészletébe. Ha egy politikus, mondjuk éles lószart kapna borítékba csomagolva, erre talán felkapnánk a fejünket, mert érdekes ötletnek tartanánk. De sajnos a közélet innovációs képessége nem éri el ezt a szintet sem.

A diktatúra közismerten az elnyomás társadalma, a demokrácia viszont a lopásé és a hazugságé. Hozzászoktunk, hogy a mélymocsok bővebben buzog fel kampány idején. Ez természetes is, mivel a demokrácia gépezetének működtetéséhez lopott pénz szolgáltatja a kenőanyagot. A közpénzek lenyúlása a technológia nélkülözhetetlen tartozéka lett. És mivel a gépezet még így is erősen csikorog, nyilvánvaló, hogy a lopott pénzt is lopják rendesen.

Ugyan miért kéne ezen húsz év után meglepődni?

Minden idők legmocskosabb kampánya nem attól gyalázatosabb az eddigieknél, ami benne van, hanem attól, ami hiányzik belőle.

Hol vannak a nagystílű, távlatos kampányígéretek? Nagyítóval böngészem a lapokat, de egyelőre csak jelentéktelen apróságokat találok. Lesz nagy elszámoltatás. Ettől bizton szárnyalni fog a szögesdrótipar. De miben reménykedjenek a többiek? Egymillió munkahely tíz év alatt. Munkanélküliként tehát már csak cirka négyezret kellene aludnom, hogy eljöjjön a kánaán. Addig meg együk, ami tegnapról megmaradt? Azzal meg mit kezdjek, hogy öszsze fogják vonni a köztévéket? Az M1-est már amúgy is rég összevonták a Filmmúzeummal. És abból mi esik le nekem, ha megszüntetik az MTI-t? Az elmebetegeket az SZDSZ rakta az utcára, az újságírókat a Fidesz fogja. És csodálkoztok, ha az ember lassan fél kimerészkedni az utcára?

Ebben a mocskos kampányban annyiba se veszik az állampolgárt, hogy ígérgessenek neki. Az előzőekben ilyenkor már csak úgy röpködtek a levegőben az általános béremeléssel, a 13., sőt a 14. havi nyugdíjjal kecsegtető pártprogramok, alig bírtuk kapkodni a fejünket. Ezeket aztán vagy nem teljesítették vagy elinfl álták, vagy visszavonták. De képzeljük el, mekkora lesz a córesz, ha már nem is ígérnek! Normális ember úgyse hiszi el, amit a pártok a kampányban mondanak. Akkor meg miért ne lehetne megkínálni bennünket valami kecsegtető perspektívával?

A kampányígérettel úgy van az ember, mint a lottóval. Amikor kitölti a szelvényt, pontosan tudja, hogy úgysem fog nyerni. De egy pillanatra elmereng azon, mi van, ha mégis. És ez a pillanat, ez a felvillanó délibáb, ha röpke időre is, de kiszakít bennünket a rögvalóságból. Nehéz időkben úgy kell, mint egy falat kenyér.

A pártok azonban nem törődnek a lelkünkkel, csak egymást mocskolják ezerrel.

De az ember nem lehet meg jövőkép nélkül. Próbál azzal gazdálkodni, amije van. Én például most a nyugdíjasoknak ígért svéd modell képzetébe kapaszkodom erősen. Láttam ugyanis a múltkor egy svéd modellt a tévében. Mit mondjak, nem volt rossz. Szőke haj, kék szemek, hosszú combok, domborulatok elől-hátul, ahogy kell.

A szakemberek persze azt mondják, hogy a svéd modell nem a legjobb a világon. Elhiszem, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Aztán azt is mondják a szakemberek, hogy a svéd modell alkalmazása esetén hetven évre kellene emelni a nyugdíjkorhatárt. És akkor mit kezdjen az ember hetvenévesen egy svéd modellel?

De valahogy én még ezt se bánnám. Ha ennyi az ígéret, akkor ennyivel kell beérni. Elképzelem magam a hetvenes éveimben, ahogy sétálgatok az utcán a ragyogó svéd modell társaságában. Elöl én, és mögöttem egy lépésre lemaradva jön a svéd modell, ahogy illik. Tolja lelkesen a kerekes székemet. Irigykedve bámulnak a szembe jövő fiatal hímek. Hát még ha tudnák! Amint hazaérünk, tisztába fog tenni.