Ez a formáció Dávid Ibolya „új MDF”-je. Lengyelországban a Polgári Platform (PO) képében hasonló pártalakulat kormányoz immár harmadik éve. Nagyon meg lennék lepődve, ha abban a pártújjáépítésben, amelyet mostanság az elnök asszony véghez visz, a lengyel példának ne volna erjesztő hatása.

Ha szemügyre vesszük, hogy a pár hónappal ezelőtti állapothoz képest ki mindenki vállalta és vállalja, hogy az MDF színeiben indul az idei választásokon, de legalábbis rokonszenvét nyilvánítja az új formáció iránt, meghökkentő lengyel párhuzamok fedezhetők fel. A jelenleg regnáló miniszterelnök egyszersmind a PO elnöke, Donald Tusk például az „ottani SZDSZ” (UW), a liberális párt disszidense. Környezetében szép számmal vannak olyanok, akik a hajdani Szolidaritás antiliberális vonulata felől érkeztek.

Meg olyanok is, akiknek egyszerűen és örökre elegük lett (az ugyancsak Szolidaritás-gyökerű) Kaczynski-pártból, a PiS-ből, annak lebírhatatlan populizmusa és abszurd nemzetieskedése miatt. A PO úgy lett gyűjtőpártja a kereszténydemokrata konzervatívoknak és az inkább jobb- mint baloldali liberálisoknak, hogy pokolian egyszerű jelszavakkal operált: egy „normális” ország mellett tett hitet, amelyben a gazdasági ésszerűség mindig erősebb, mint a hol „balra”, hol „szélsőjobbra” pillantgató populizmus.

Dávid Ibolya már 2006-ban a „normális Magyarország” címkéjével kampányolt; későbbi választottja, az MDF mai frontembere, Bokros Lajos pedig „a populizmus romjain” építené újra a magyar demokráciát.

Mindazonáltal nyugtázandó, hogy a PO-ban is, a mai MDF-ben is erősen hatottak a személyes sérelmek. Tusk azért „lépett le” a liberálisoktól, mert elveszített a nála doktrinerebben liberális Bronislaw Geremekkel szemben egy elnökválasztást; és Bokros is azért van ma az MDF-ben, mert az MSZP-ben, amelynek hajdan minisztere volt, végül is nem lelt politikai otthonra.

A két esetet legfeljebb az különíti el egymástól, hogy a PO-ban nincsenek hajdani szocialisták. Vannak viszont a konzervatív-liberális pártépítések körül azonos, de legalábbis hasonló helyzetek. Lengyelországban is csaknem marginalizálódott a sok éven át kormányzó szocialista párt és teljesen megsemmisült a liberálisoké.

Végtére milyen is egy konzervatív-liberális formáció? A PO erősen privatizációhívő. A versenyszférába küldené az egészségügyet és bevezetné a felsőoktatási tandíjat, csakúgy, mint a tisztán hivatásos hadsereget. Ugyanakkor ellene van az azonos neműek házasságának, az eutanáziának, a könnyű drogok legalizálásának, és semmi szín alatt sem bántja a római katolikus egyház szerzett jogait.

Sehol nincsenek tiszta párhuzamok. Csak azt kívánnám megismételni, hogy a PO példája amellett szól: a gazdasági liberalizmus, esetleg megfosztva érdesebb éleitől, vonzerőt gyakorolhat a társadalom konzervatívabb elemeire is, ha megfelelőképp vegyítik a „hagyományos társadalmi értékekkel”. Ilyen állapotában nem felforgató jellegű, hanem épp ellenkezőleg: szedál.