A „Ki a felelős?” kérdés ma is divatos. Ha korábban komplex társadalmi, gazdasági nyavalyák kezelésénél a politikusok legtöbbször legfeljebb névlegesen számítottak közgazdászokra, társadalomkutatókra, most hirtelen az ilyen szakemberek felértékelődtek. De nemcsak tanácsadóként, megoldási lehetőségek forrásaként, hanem váratlanul bűnbakként, a krízis egyik lehetséges okaként vagy súlyosbítójaként. A vádak ebben a formában valószínűleg igaztalanok, de tulajdonképpen hízelgőek. Eddig senki sem gondolta, és főleg nem állította nyilvánosan, hogy e szakértőktől függene a világ sorsa. S most komoly emberek, még ha kételyekbe, vádakba, kifogásokba csomagoltan, de valami ilyesmit állítanának.

A királynő

Erzsébet kezdte. A királynő még 2008 novemberében ellátogatott a híres londoni közgazdasági egyetemre, a LSE-re és mintegy mellékesen odavetette: – Hogyhogy senki sem látta előre itt a hitelválságot?

Nem tudom, ki hogyan és mit válaszolt. A sajtót akkor valahogy nem érdekelte a történet. De egy jó fél évvel később a brit akadémia rendezett – mintegy válaszul erre a naiv kis kérdésre – egy konferenciát „Mit nem láttunk előre?” címen. Persze, konferenciából sok van, így önmagában ez sem volt érdekes. De a résztvevők levelet írnak a királynőnek. Magyarázkodtak. A levél szövege megjelent az akadémia honlapján, majd részletekben a Financial Timesban is.

„Madame!” – szólítják meg a királynőt „Őfelsége legalázatosabb és legengedelmesebb szolgái”. Valóban szétszórtak voltunk. Nem építettünk ki megfelelő előrejelző rendszert. De ígérjük, ez volt az utolsó eset. A jövőben másként lesz. A levél sok közgazdásznak nem tetszik. De az elégedetlenek is Erzsébetnek címzett levelekkel folytatják. Egy második levél a közgazdászképzés egyoldalúságát, egy harmadik az okkalok nélkül használt leegyszerűsített matematikát, a modelleket okolja a kudarcokért.

Sarkozy közben két, társadalompolitikai gondolkodásával kitűnő közgazdasági Nobel-díjast, Amartya Sent és Joseph Stiglitzet kéri meg egy bizottság vezetésére, amely valamilyen, a gazdasági növekedéstől független gazdasági fejlődés vízióját hivatott felrajzolni. A testületet végül is gyakorlati koordinátora után nevezik Fitoussi-bizottságnak, s az október elejére be is mutatta jelentését. A látszólag technikai részletek, a GDP-től eltérő új fejlődési mérőszám kimunkálásának programja mögött a fenntartható gazdaságról és az életminőségről fogalmaz meg, vagy inkább foglal össze , talán ismert, de így mindenképpen politikailag is felértékelt víziót. Közben azonban megindult egy tartalmi vita is a makroközgazdaságtan minőségéről, állításainak lehetséges értelmezéséről és a válságról mint e koncepcionális csapdába került kutatás következményéről.

Az igazság lehetséges értelmezéseiről különböző tudományterületeken és különböző időpontokban rendszeresen folynak küzdelmek. Ezekben gyakran nem egyszerűen a régi és az új, hanem a kint rekedtek vagy későbben érkezettek csapnak öszsze a maguknak a tudományterület magjában már korábban meghatározó pozíciókat kiépítőkkel. Formálisan ugyan nem állásokról, lehetőségekről, társadalmi elismertségről, hanem tételekről, állítások igazságtartalmáról folyik a vita. De a hagyományos, adott pillanatban a többség által azért valahogy mégis elfogadott tudományos világképet általában azok szokták védeni, akik már a sáncon belül vannak, annak tarthatatlanságát vagy nehezen hihetőségét pedig azok hirdetik, akik a helyeikre pályáznak, vagy legalább is szeretnének jobb pozíciókhoz jutni, mint amilyenekkel most rendelkeznek. A mostani közgazdászvitában – többek között – az az érdekes, hogy a kritikusok, akik szerint nem néhány önhitt professzor, hanem maga a közgazdászszakma mondott csődöt, nem türelmetlen fiatalemberek, hanem nem kis részben a szakma legismertebb központi alakjai (például, de nem csak, a tavalyi Nobel-díjas Krugman). S a hozzájuk képest konzervatívabbak közül frontálisan kevesen cáfolják vagy utasítják el azt, amit mondanak. Legfeljebb árnyaltabb fogalmazásokat, több „egyfelől-másfelől”-t szeretnének. Megértést, türelmet, empátiát kérnek. Így azután a külső megfigyelő számára úgy tűnhet, hogy a szakma elitje zavarban van, s talán többségében hajlandó elfogadni, hogy állításainak elméleti alapjait legalább részben a válság bizonyíthatóan kikezdte.

Vádpontok

Egyébként a vita zömmel – ugyan fontos szakmai megszólalókkal, de nem szaklapokban, hanem a legszélesebb nyilvánosságban – napi és heti sajtóban (a New York Timesban, a Financial Timesban és az Economistban) és a fiatalabb közgazdásznemzedék szakmai beszédmódját és témáit nagymértékben meghatározó elit blogokban zajlik, illetve zajlott tavaly nyáron és kora ősszel. A tudományos közlönyök az egészből lényegében kimaradtak. Úgy tűnik, hogy a szakmai élvonal is szívesebben vív „az utcán”, vagyis a szélesebb értelmiség számára elérhető fórumokon. Mintha döntő pontokon a tudomány sem tudna már elszakadni a szélesebb nyilvánosság szerkezetváltásától.

A vádpontok zöme viszonylag egyszerűen összefoglalható. Vagyis, a makro-közgazdaságtan úgy legalább harminc éve eltévedt és ebből következően használhatósága, vagyis előrejelzési képessége erősen lecsökkent. Mindezért meghatározó módon a felelősség az ún. chicagói iskolát terhelheti. A két óceán partján kialakult iskolák, vagyis a „sósvíziek” szerint az „édesvíziek”, vagyis a nagy tavak környékének egyetemi reprezentánsai tehetnek még arról is, hogy a közgazdászok, ahelyett, hogy az ún. viselkedéstudományokkal, vagyis a pszichológiával, szociológiával, antropológiával együtt próbálkoztak volna a gazdasági döntések természetének megértésével, beleszerettek a matematikába. S így munkáikból fokozatosan kimaradt mindaz, ami elegáns bizonyításaikhoz immár nem illeszkedett. Vagyis a szépségre, vagy inkább a szigorú levezetések eleganciájára cserélték így fel az igazságot – mondja Krugman. Valami hasonlót állít a Financial Timesban az ősszel Skidelski és de Grauwe is. A bankárok vakul hittek az így összeálló előrejelzések képletei ben. Miközben az azok működéséhez felépített modellek olyannyira leegyszerűsítettek voltak, hogy azokból alapösszefüggések kimaradtak. Az „édes víziek”, és őket követve a közgazdaság főárama elfordult Keynestől, pedig annak elmélete még mindig a „legjobb elmélet, amivel visszaeséseket, sőt zuhanásokat értelmezni tudunk”. Ebből a sajátságos elméleti farkasvakságból, hatékony piacok egyfajta racionalitásának feltételezéséből következően azután megismételtük mindazokat a hibákat, amelyeket a 1920–30-as nagy válság előtt elkövettünk, s amelyeket Keynesszel nagyobbrészt megtakaríthattunk volna magunknak.

Azt természetesen senki sem gondolhatja, feltehetően a makroközgazdászok sem, hogy az ember teljesen racionális lény lenne. A racionalitás (túl)hangsúlyozásával legfeljebb azt lehetett így jelezni, hogy az ember döntései során persze gyakran téved, de az előző félrefogásaiból soron következő tévedései maguktól többnyire azért nem következnek. Azok másmilyen korlátokból, téves vélekedésekből vezethetőek le. Tehát, ami ezen túl van, azt valahogy mégis el kell nevezni, hogy előrejelzésekkel próbálkozhassunk. Ezek lettek volna azután a „racionális feltevések” dobozában mégis valahogy kezelhetőek. Persze mondhatjuk Keynesszel, hogy a beruházási döntéseket „állati szellemek”, vagyis valamiféle nem racionalitás határozza meg, de a jövő felderítésének vágyát azért ezek a „spirituális” erők így is tartalmazzák. Vannak egyébként frissebb munkák, például az idén Akerlofé és Shilleré is, amelyek a „racionális feltevéseket” próbálják meg most visszamenőleg az „állati szellemekkel” helyettesíteni. De hát ezeket hogyan lehetne akkor mérni, képletekbe rendezni? Amíg nem tudjuk ezeket a „szellemeket” pontosabban megragadni, marad az, bármennyire sánta is, amit ma racionalitásnak nevezünk. Egyébként abból vezetődik le a hatékony piacok hipotézise is. Mármint, hogy a piacok ármeghatározó, előrejelző képességénél hatékonyabb eszközzel nem rendelkezünk.

Kelet-Európában 1989 után ebből a bizonyos irányzatok számára magától értetődő közgazdasági feltételezésből az egész új rendszer, maga a rendszerváltás politikai lojalitási tesztjét próbálták összerakni és közel két évtizedig működtetni. De hát, így a piacpárti Soros szerint is, ha más nem, de legkésőbb a 2008-as válság a racio nális feltevéseket eltorzította. A pénzpiacokon a valóságnak különben is csak igen specifikus lenyomatai jelenhetnek meg.

Ezek, egy külső sokk után nem egyensúlyi állapotok fele mozdulnak, hanem új buborékokat képeznek, s ezek a buborékok egy ideig még racionálisaknak is tűnnek. S így eljutunk a viták központjába, a kockázatok árbecsléséhez. A pénzügyi szakértők itt az árak előző mozgásából szeretnék megérteni rendszerük törékenységét, az elmélet emberei pedig a kockázatok olyan egyensúlyi modelljeivel szeretnek dolgozni, amelyek fogyasztói-beruházói jóléti elképzelések alapjainak áttekintésére épülnek. A többi már értelmezés dolga.

Erőterek

Mindeközben egyre többet tudunk a nemzetközi pénzpiacok működésének részleteiről, s ráadásul e ponton egy nem közgazdász csapat, a „globális pénzügyek szociológusai” tűnnek különösen hasznosnak. A bankszektor, persze, nem igazán lelkesedik a döntéseket közelről figyelő, a pénzintézetek folyosóin tébláboló szociológusokért. De azért vannak kivételek. Knorr-Cetinának mégis sikerült „megtapadnia” három zürichi bank nemzetközi beruházásokat intéző folyosóin. S nem ő az egyetlen. Lassan itt is kiépül valamilyen nyilvánosan hozzáférhető összefüggő tudás. Abból az látszik, hogy legalább a negyvenes évek óta folyik – részben reakcióként különböző bank- és valutaválságokra – a termelői piacoktól és a vállalatoktól független pénzügyi piacok kiépülése. Ezeknek a kezdetektől fontos elemük volt a tudás kezelése, forgalmazása. E piacokat csak a pénzforgalom érdekli, tehát a hálózatok, és nem az, ami az egyes szervezeteken belül történik. A rendszer szempontjából majdnem mindegy, hogy egy bank önmagában hogyan működik. Ami számít, az a hálózatok hatása a munkaerőre, a termékekre, a beruházásokra, a hitelekre.

Nem lehet a különböző kultúrákhoz kötődő piacok kulturális eltéréseiről megfeledkezni, de azok mégsem írnak mindent felül. A legalaposabban ismert valutapiacok itt szükségszerűen „spekulatívak” lesznek, vagyis természetszerűen vételi/eladási különbségekre épülnek, és tulajdonképpen tisztán kereskedelmi kultúrákat jelenítenek meg. Ez egyébként látható kívülről is. Ezek a kereskedőrészlegek ugyan nagy beruházási bankokhoz tartoznak, de szervezeti elhelyezkedésükben, elszigetelésükben más banki részlegektől, igazgatási megoldásaik szerint világosan elkülönítettek, mert egy más kultúrát, viselkedési logikát jelenítenek meg. Ugyan nagy szervezeteken belülre kerültek, de itt a döntéseket az egyéni vállalkozókéhoz hasonló szabadsági fokkal működő üzletkötők (traderek) hozzák. E „belső vállalkozókat” a bankok igyekeznek a globalizáció csomópontjaiba, a legfontosabb nagyvárosokban kiépített részlegekbe összevonni, mert itt találnak olyan kiképzettségű, személyiségű és kommunikációkész munkatársakat, akik ezt a belső (fél)függetlenséget működtetni tudják. Így globális beszélgetéshálózatok alakulnak ki, amelyben tulajdonképpen színterenként és partnerenként eltérően keveredik a fecsegés, az üzletkötés, az információcsere és a nagyon személyes párbeszéd. Végül is így áll össze az a cseppfolyós társadalmi-emberi közeg, ami azután az üzleti miliő itt oly szükséges cseppfolyósságát is biztosítja. És amelyben a személyességet, persze, szükségszerűen nagyobbrészt képernyők közvetítik. Az így összeálló hálózatok működését esettanulmányok, egyszeri megfigyelések csak korlátozottan ragadhatják meg, azok ehhez túlságosan gazdagok, esethez kötöttek, ad hoc szabályokra épülők. Az azért mindenesetre látszik, hogy a rendszer nemcsak azért válik bonyolultabbá, mert földrajzilag egyre kiterjedtebb, hanem azért is, mert egyre többféle megoldási módot, alkuhelyzetet, adott probléma megoldására, kezelésére kiötlött alkalmi szabályt tartalmaz.

Az ilyen puha működésű hálózatok szükségszerűen többfélék, másként árnyaltak, mint az őket vizsgáló tudományok. Azokban ugyanis a nagy változások – vissza Keyneshez, még messzebb Keynestől, inkább matematizáltan, vagy ellenkezően, inkább viselkedéstanilag kutatni – szükségszerűen a tudóstársadalom nemzedéki átrétegződéséhez is kötődnek. Hiszen itt is érvényes lehet, amit a nagy fizikus, Max Planck saját tudományáról mond: „Az új tudományos igazság nem ellenfeleinek legyőzésével diadalmaskodik, nem azzal, hogy azok is »megpillantják a fényt«, hanem inkább úgy, hogy az azt elutasítók egyszer csak kiöregednek, eltűnnek és egy új nemzedék nő fel, amely már az újat ismeri”.

Ami, persze, a társadalomkutatásban esetenként az újraértelmezett régi is lehet.

Tettamanti Béla rajza