A Jobbik és a karantén
A gyakorlati eszköztár a rendszeres kivonulástól a kordonnal körbevett párt állami támogatásának megvonásán át a választási rendszer átalakításáig terjedhet. A kordon sikeréhez elengedhetetlen, hogy magában foglalja az országos és helyi szintű koalíciók, a politikai alkuk tilalmát, valamint a két- vagy többoldalú egyeztetések beszüntetését.
A miniszterelnök már a júliusi MSZP-kongresszuson, majd a november 23-i Charta-rendezvényen is kijelentette, hogy „nekünk közösen kellene pozíciót építeni a szélsőségesek ellen. A szélsőségeseket karanténba kellene zárni”. Január 3-án ezt egy határozottabb, a konzultáció megtagadására vonatkozó nyilatkozat követte.
A karanténről ízlés szerint állítható, hogy elhallgattatni igyekszik a nép szavát, tehát maga is antidemokratikus, mint ahogy az is, hogy a pragmatikus politikai erkölcsöt tagadó, lélekemelő vállalkozás.
Az egydimenziós moralizálásnak nálam sokkal jobb tollú és nagyobb tekintélyű művelőivel azonban nem kívánok versenybe szállni. A Jobbik-kérdés kezelése szempontjából a politikai környezet és alternatívák értelmezését, valamint a nemzetközi gyakorlat alapján levonható következtetéseket tartom relevánsnak.
A magyar politika állóháborús korszakának refl exeit továbbcipelő véleményvezérek a „Fidesz hozta létre” versus „az MSZP pénzeli, az ő érdeke az egész” vitába bonyolódtak. Eközben a Jobbik a webes és tévés médiatér jellemzőit ösztönös tehetséggel kihasználva megkezdte a közbeszéd kereteinek átalakítását.
A Fidesz által gyakorolt együgyű, agresszív kormányellenesség és romantikusan konok nacionalizmus a Jobbik kezében vált olyan populista, radikális jobboldali csomaggá, amely a korábbinál is szűkebbre szabja a szakpolitika mozgásterét. A „cigánybűnözés” tematika sikerével a Jobbik előbb a Fideszt és a köztársasági elnököt késztette arra, hogy a cigány = civilizálatlan, civilizálandó ember képletet deklarálja.
Sólyom 2009. október 13-án például – a gyarmati Indiából jól ismert kiplingi „fehér ember terhe” erkölcse szerint kijelentette, hogy a többségnek sajnálnia kell a cigányságot, de „a kisebbségnek viszont követnie kell az ország jogi és erkölcsi normáit”, hogy beléphessen a józan, felnőtt magyar emberek modern világába.
Az MSZP vezetése hasonló gesztusra a Káli Sándor miskolci polgármester esetét követő belső konfl iktus után a Cozma-gyilkosság nyomában kibontakozó hisztériában határozta el magát. A cigánybűnözés doktrínájának de facto adoptálására, vagyis a Jobbik értelmezési keretének elfogadására nyitott az a jellemzően orbáni megfogalmazás is, miszerint „cigánybűnözők nincsenek, cigány bűnözők vannak”.
Röviden: a magyar politika nyitottá vált arra, hogy az egységes csoportként nem létező cigányságot ellenségképként, a „másikként” vetítse a politikai képzeletben élő „jó” nemzet elé. E folyamat veszélyeire figyelmeztet, hogy a 2009-es gyilkosságsorozat nem tudott igazán botránnyá válni.
A Bajnai-kormány ezzel a doktrínával áll szemben, amennyiben társadalmi problémaként a kutatások által feltárt körülményeket jelöli meg: a környezetük által cigánynak tartott emberek kiszorulását az állami szolgáltatásokból, és a rájuk különösen jellemző általános erőforráshiányt. Ahhoz, hogy egy ilyen irányú program széles és biztos politikai támogatottságot kapjon, szükség van arra, hogy a Jobbik beszédmódja hiteltelenebbé váljon a közvéleményben.
A Jobbik legitimitásának megkérdőjelezése látványos és veszélyes fizikai szembenállással, médialátványossággal, a Jobbik iránti médiaszimpátia élénkülésével és az „elidegenedett kormány” imázsának erősödésével járna. A párt alkotmányellenességének kimondását célzó beadvány kimenetele bizonytalan lenne.
A Jobbik szervezett, innovációra képes és jelentős potenciális bázissal rendelkező párt. Az intézményes kényszerek természetesen hatnak rá is, de a Jobbik MIÉP-szerű majdani parlamenti felpuhulásában bízni felesleges.
A radikális jobboldal elleni karantén működőképes, de sérülékeny eszköz, semmiképp sem csodaszer. Európában radikális és szélsőjobboldali pártok ellen alkalmazzák Belgiumban, Svédországban, Hollandiában és Franciaországban (tehát a Jobbik európai parlamenti partnereinek jelentős részével szemben) is.
A karantén szülőföldjén, Belgiumban a politikai képlet igen bonyolult, de a Flamand Érdekkel szemben, annak születésétől érvényben levő íratlan karanténszabályt mindeddig senki sem sértette meg, bár a párt állami támogatását befagyasztó törvényt korántsem szavazta meg minden párt. A fl amand központban, Antwerpenben a Flamand Érdek 20-30 százalékos szavazótáborral rendelkezik.
Franciaországban évtizedek óta működik a Front National és annak Bruno Mégretféle riválisával szembeni parlamenti „népfront”. Ennek leglátványosabb eredménye éppen a (mai napig parlamenten kívüli) francia szélsőjobb legnagyobb sikeréhez, a 2002-es elnökválasztáshoz kötődik. Ekkor Le Pennel szemben, Jacques Chirac mellett sorakozott fel a teljes parlamenti mezőny, megakadályozva, hogy az ötödik köztársaság élén radikális populista álljon.
A Jörg Haider Szabadságpártját 1986 után kirekesztő osztrák ún. Ausgrenzung 1999-ben látványosan megbukott, a konzervatív Néppárt a nagykoalíció helyett a Szabadságpártot választotta. Az európai szankciókkal induló kormányzati évek azután a radikális jobboldal gyengüléséhez és szakadáshoz vezettek.
A vezetőváltásokon átesett osztrák radikális tengely országos szinten annak ellenére sem került vissza a hatalomba, hogy 2005-höz képest ma ismét igen erős. Az osztrák karantén éppen abban volt a legkevésbé sikeres, hogy megakadályozza a radikális eszmék elfogadottságának erősödését, vagyis azt, hogy azok a közvélemény szemében normálisnak tekintett nézetekké váljanak.
Az osztrák és a magyar politikai rendszer közötti hasonlóságok miatt ez a példa különösen fontos lehet. A kordon nem mindig alkalmas a beszédmód kereteinek helyreállítására, ha a kordonnal körülvett párt szavazótábora nagyra nő. Ez vonatkozik a kommunista pártokkal szembeni zárakra is. Amíg Csehországban nem tud növekedni a valódi szocializmus bevezetését ígérő utódpárt, addig a német Linkéről ez nem mondható el, így ez utóbbi regionális szinten mára koalícióképessé vált.
A radikális jobboldali pártcsalád európai jelenség, nagyon is egyedi jellemzőkkel. A radikális jobboldali pártok léte nem azért káros, mert újabb versenytársat jelentenek. Bevésődött virtuális kultúrájukhoz, saját világukhoz ragaszkodva olyan világot teremtenek, amelyben a politika középpontjába a gyűlölet, az etnikai szembenállás, az erőszak és a birodalmi mítosz kerül. Ezeket kell karanténba zárnunk, a politika szimbolikus terében éppen úgy, mint magunkban, hétköznapjainkban és a választófülkében.
A szerző politológus, a Generáció 2020 munkatársa
