Nyíri Kristóf (Hamis próféták) elmeséli, miként mentette meg – immár másodszor is – az MTA Filozófiai Kutatóintézetét (FKI). Nyíri története – amint erre rá fogok mutatni – nem pusztán azért abszurd, mert több nyilvánvalóan megalapozatlan állítást tartalmaz, hanem azért is, mert ezen állítások megalapozatlanságával minden bizonnyal ő maga is tisztában van.

Elhallgat ugyanakkor olyan tényeket, amelyek nélkül az FKI munkája nem értékel hető elfogulatlanul és korrekt módon.

Mindez azért különösen érdekes, mert Nyíri, miként írásából kikövetkeztethető, föltehetőleg az MTA elnökének is előadta mindazt, amit a lapban leírt. Ha ez így van, akkor Nyíri vélelmezhetően megtévesztette az MTA elnökét, aki ennélfogva esetleg téves információk birtokában hozhatta meg az FKI-val kapcsolatos döntéseit.

Az alábbiakban Nyírinek a 2005–2008 közötti időszakra vonatkozó állításaival foglalkozom. Ekkor ugyanis én voltam az FKI igazgatója. Nyíri ezzel az időszakkal kapcsolatban három dolgot állít:

1. „Az intézet tudományfilozófiai-kommunikációfilozófiai kutatásai háttérbe szorultak.”

2. „2008-ra bármiféle tényleges műhelymunka abbamaradt.”

3. „...pályázati bevételek nem voltak”.

Kezdjük a harmadikkal. 2005 és 2008 között az FKI-nek 92,381 millió forint pályázati bevétele volt, mindenekelőtt az NKFP, az SZCSM, valamint az NKA pályázatainak köszönhetően. 2008-ban ez a bevétel 22,433 millió forintot tett ki. Könnyen cáfolható tehát az az állítás, hogy az intézetnek nem voltak pályázati bevételei. Aki mégis ezt állítja, nyilvánvalóan hamisat állít.

Ezekről a pályázati bevételekről Nyírinek tudomása kellett, hogy legyen, már csak azért is, mert az egyik jelentős, a későbbiekben nyertes pályázatunk pályázati anyagát 2005 májusában (bár már mi írtuk, de) még ő maga írta alá. Nehezen képzelhető el, hogy az FKI többszörös megmentője, aki aggódó, atyai tekintetét mindig is az FKI-ra függesztette, egy általa beadott, hároméves futamidejű pályázatról még azt sem tudja, hogy kapott-e támogatást, vagy sem. Ha ez így lenne, akkor azt is fel kellene tételeznünk, hogy a modern kommunikációs technológiák elkötelezett kutatója, a Fidesz oktatási miniszterét korábban állítólagos „techno-pesszimizmusa” miatt újságcikkben, fölényes hangon megtámadó Nyíri 2005 után egyetlen pillantást sem vetett az FKI honlapjára, ahol tájékoztattunk pl. a fenti projektről is.

Nyíri továbbá 2007. március 31-ig az FKI állományában volt, és csak ekkor, tehát 2005-ös lemondását követően csaknem két évvel ment nyugdíjba. Ha máshonnan nem, legalábbis az általam minden év decemberében a munkatársaknak elküldött, az FKI éves tevékenységét értékelő írásbeli összefoglalóból értesülnie kellett a pályázatokról.

A második állítás éppen annyira abszurd, mint a harmadik. 2005 és 2008 között számos konferenciát, előadás-sorozatot és műhely-szemináriumot tartottunk többek között a politikai teológia, a liberalizmus, a vallásfilozófia és a filozófiatörténet körében. Ennek során együttműködtünk a szakma legszélesebb köreivel a Magyar Patrisztikai Társaságtól kezdve az ELTE-n át a CEU-ig.

2007-ben a Világosság önálló, reprezentatív számában mutattuk be az FKI tevékenységét. Az FKI sorozataként az Akadémiai Kiadóval együttműködve újraindítottuk a Magyar Tudományos Akadémia egyik legrégebbi könyvsorozatát, a Filozófiai Írók Tárát (ezért 2007-ben megkaptuk az Akadémiai Kiadó Nívódíját), továbbá Participatio címen – szintén az Akadémiai Kiadóval együttműködve – további könyvsorozatot is indítottunk, amelynek keretében már hat, magyar és angol nyelvű kötet jelent meg. Ezek rendkívül tömören azok a tények, amelyekre Nyírinek az az állítása vonatkozik, hogy „2008-ra bármiféle tényleges műhelymunka abbamaradt”.

Az első állításról: a tudományfilozófiaikommunikációfilozófiai kutatások a legkevésbé sem szorultak háttérbe, amint azt a fenti diszciplínákat művelő intézeti kutatók gazdagodó publikációs jegyzéke is mutatja. Sőt, a kommunikációfilozófiai kutatásokat a korábbiakhoz képest jelentősen bővítettük, tudniillik gyakorlati téren. Az FKI arculatát nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrétan is átalakítottuk, mégpedig – ahogyan erről az intézeti honlapot megtekintve bárki meggyőződhet – professzionális módon, éppen azoknak a kiváló fiatal kutatóknak a segítségével, akiket korábban maga Nyíri vett föl kommunikációfilozófiai kutatásokra. Az FKI azon elavult információtechnológiai eszközeit pedig, amelyekre korábban nem jutott pénz, pályázati forrásból jelentősen megújítottuk.

Végezetül egyetlen megjegyzés: Nyíri az FKI siralmas teljesítményére hivatkozik akkor, amikor meg kívánja menteni az FKI-t. Logikus, hogy ezt teszi, hiszen ha nem volna siralmas az FKI teljesítménye, akkor nem kellene megmenteni, ám ez esetben Nyíri sem tudná betölteni történelmi hivatását, azt ugyebár, amiről az írásában hosszan értekezik.

Ezzel szemben az a helyzet, hogy az FKI-ben képzett, elkötelezett, és minőségi munkát végző kutatók dolgoznak. Ha az FKI publikációs mutatóit nézzük, akkor azt látjuk (és ezt az MTA évente megjelenő, a társadalomtudományi kutatóintézetek tudományos eredményeit bemutató hivatalos kiadványában bárki könnyedén ellenőrizheti), hogy a magyar és idegen nyelvű publikációkat figyelembe véve a mai magyar akadémiai társadalomtudományi mezőnyben az FKI igen előkelő helyen áll. Az külön elemzést érdemelne, hogy miért nem ennek alapján állítja rangsorba az MTA az intézeteit, és miért van az, hogy éppen az FKI szokott az MTA fekete báránya lenni.

A hamis próféták, akikre a kommunikációfilozófus Nyíri a cikke címében hivatkozik, meg nem engedett eszközökkel kívánnak a jövőbe pillantani, és így próbálják befolyásolni azt. A büntetésük Dante szerint az, hogy fordítva van a fejük, a könnyeiktől nem látnak, és mindig hátrafelé mennek: „Nézd, hátából mellet csinált hazudva.

Mert nagyon is akart nézni előre, most hátranéz s hátrafelé visz az útja.” (Dante: Isteni színjáték, Pokol, XX., ford.: Babits M.)

A szerző 2005–2008 között az MTA Filozófiai Kutatóintézetének igazgatója