Ötvös Zoltán (Viharos igazgatói pályázatok az akadémián) és Bitó László (MTA: Koncepciós kinevezések) írásai azt a látszatot keltik, mintha a legutóbbi akadémiai intézetigazgatói kinevezések hátterében politikai, nem pedig szakmai megfontolások álltak volna. Ez a látszat teljességgel hamis.

A Filozófiai Kutatóintézet ügyére szorítkozom, mivel annak részleteit ismerem a legalaposabban. Tíz éven át, 1995 és 2005 között voltam az Intézet igazgatója. Az állás megpályázására az MTA illetékes főosztályvezetője azzal vett rá, hogy jelezte: az Intézetet a megszüntetés veszélye fenyegeti, mivel kutatóinak teljesítménye átlagában gyenge, főleg pedig nem áll össze tudományos egészszé, az intézetnek nincsen saját arculata, nincs kutatási koncepciója, stratégiája – így nem indokolható, hogy az ország felsőoktatási intézményeiben működő több tucat filozófiai tanszék mellett miért van szükség még akadémiai filozó fiai intézetre is.

Igazgatóságom során a következő elvek-megfontolások vezettek: a filozófia, elsősorban és meghatározóan, nem szenvelgés, nem esszéírás, hanem kőkemény tudomány, amelynek korszerű művelésére a korszerű nemzetközi tudományos kutatás és publikálás törvényei vonatkoznak.

A filozófia is igényli a műhelyés csapatmunkát; az Akadémia filozófiai intézetének pedig jelesül olyan műhelylyé kell válnia, amely az MTA intézeteinek együttesét tudásteremtő hálózatnak látja és láttatja, azaz érzékeny a tudományos interdiszciplinaritás filozófiai problematikája, valamint a tudományok közötti kommunikáció mintázatai iránt: hogyan függenek össze ma a különböző tudományok és résztudományok; hogyan, milyen csatornákon és csomópontokon át történik a tudás interdiszciplináris átadása?

A tíz év során számottevő eredményeket értünk el. Viszont továbbra sem lehettem elégedett a munkatársak publikációs tevékenységével (jól teljesítő kevesek, gyenge többség), és újra meg újra zsebre kellett vágnom az MTA vezetésének ez irányú bírálatait. 2005-re elfáradtam, de bíztam abban, hogy új vezetéssel az intézet tovább tud haladni a bejáratott úton.

Keservesen csalódnom kellett. Az Intézet tudományfilozófiai-kommunikációfilozófiai kutatásai háttérbe szorultak; 2008-ra bármiféle tényleges műhelymunka abbamaradt, pályázati bevételek nem voltak. Jómagam – már nem lévén az intézet dolgozója – minderről főleg a mindenki által mindenkinek továbbküldött e-mailekből értesültem.

2009 áprilisában az akkori igazgató, Vajda Mihály azt a javaslatot tette, hogy – a rezsiköltségeket csökkentendő – az intézet váljon meg könyvtárától, és költözzön az intézményileg hozzá tartozó Lukács Archívumba, ahol megfelelő tér ugyan nem áll rendelkezésre, de sebaj, a kutatók úgyis otthon kutatnak. A munkatársak többsége lelkesen fogadta az ötletet. Az intézet soha nem állt még olyan közel a megszűnéshez, mint ekkor. Úgy éreztem, hogy egykori igazgatóként és az MTA tagjaként tennem kell valamit.

Felvettem a kapcsolatot az akadémia elnökével, és „hátha még nincs veszve minden” – vagy Bitó prof. kedvéért: „hope against hope” – hangulatban arra kértem, tekintsük át a lehetséges alternatívákat. Kiderült, hogy az interdiszciplináris tudományfilozófiáról mint az akadémiai intézethálózat szükséges önreflexiójáról nagyon hasonlóan gondolkodunk. Beszélgetésünk feltehetően szerepet játszott annak a konszolidációs döntésnek a meghozatalában, amelyről Pálinkás József az intézet igazgatóját 2009. június 25-i levelében tájékoztatta, s mely levél hamarosan széles körben ismertté vált.

A levél – számos más szervezeti-adminisztratívútmutatás mellett – kívánatosnak mondta az intézeti tudományfilozófiai kutatások erősítését, és szorgalmazta Palló Gábor intézeti igazgatóhelyettes (kémikusfilozófus, az MTA doktora) fokozott szerepvállalását a konszolidációs folyamatban. Válaszként Vajda Mihály 2009 júliusában Palló Gábor leváltásáról és nyugdíjazásáról intézkedett. Az intézet közvéleménye nem háborodott fel, a média nem fújt riadót.

Ilyen körülmények között került sor a soros igazgatói pályázat kiírására. Az MTA search committee-t – „keresőbizottságot” – küldött ki Almási Miklós akadémikus vezetésével; ez a bizottság Boros János pécsi egyetemi tanárt, az MTA doktorát javasolta első helyen. Boros be is nyújtotta pályázatát; pályázatot nyújtott be még Gábor György PhD, az intézet munkatársa vagy harminc éve – és igazgatóhelyettese 2009. augusztus 1. óta –, kutatási területe: vallástörténet.

Az MTA II. Filozófiai és Történettudományok Osztálya a pályázatokat 2009. október 29-i ülésén tárgyalta, az ülésen megjelent és hozzászólt Pálinkás József is, jelezve, hogy milyen típusú igazgatót képzel el a Filozófiai Kutatóintézet élére. A kulcsmondat így hangzott: „Értékelhető tudományos eredményeket szeretnék látni”. Az ülésen a pályázatokat Fehér M. István akadémikus és Boros Gábor, az MTA Filozófiai Bizottságának elnöke referálta.

Fehér egyértelműen Borost támogatta, utalva számos fajsúlyos nemzetközi publikációjára és azok nemzetközi visszhangjára, sikeres nemzetközi konferencia-szervezéseire, kitűnő tudományos kapcsolatrendszerére. Gábor György egyetlen idegenynyelvű tanulmánya 1987-ben jelent meg, az Intézet kiadásában. Boros Gábor mindkét jelöltet alkalmasnak mondta, de Gábor György mellett szóló érvnek érezte, hogy utóbbi jobban ismeri az Intézetet.

Jómagam is felszólaltam, jelezve, hogy az általam kívánatosnak tartott tudományfilozófiai profil kialakítására Boros Jánost tartom megfelelőnek. Az Osztály, titkos szavazással, kis többséggel Boros pályázatát ítélte jobbnak. Mint ismeretes, valamivel később az Akadémai Kutatóhelyek Tanácsa is Borost javasolta.

Ehhez képest a Filozófiai Kutatóintézet kutatói fóruma túlnyomó többséggel Gábor György mellett állt ki. Ám lássuk világosan: az MTA intézetigazgatóit nem választják, hanem kinevezik. Az adófizetők pénzén főállásban bölcsészkutatással foglalkozni ritka privilégium, s hogy az MTA hogyan használja fel forrásait, azért az MTA elnöke felel.

Hogy Pálinkás József szabályszerűen járt el, amikor végül Boros Jánost nevezte ki, ezt senki sem vitathatja. A vita arról látszik szólni, hogy ezek a szabályok eléggé demokratikusak-e? A kérdés félrevezető. A tudomány világa nem a demokrácia – a többségi vélemény –, hanem a kiváló kutatási eredmények létrehozóinak, s azok versenyének világa.

Ezt a világot az érintett testületek közül nyilvánvalóan az akadémikusok testülete, vagyis a II. osztály képviseli a leginkább – aki nem hiszi, mélyedjen el az interneten. Pálinkás József megfontolt szakmai döntést hozott. Drámaibban, de a tényeknek megfelelően fogalmazva: szembeszállva a filozófusszakma hangosabb részével, megmentette az MTA Filozófiai Kutatóintézetét.

A szerző az MTA rendes tagja, egyetemi tanár