Kína és az elveink
A külpolitikai szakértők szerint van létjogosultsága az elcsúszott egyensúlyok ilyetén helyrebillentésének, de még egy országgyűlési képviselőtől is faragatlanságnak tekintenék, ha ezt a szándékot – az érintett ország megnevezésével – világgá kürtölné. Ha van lehetőség a magyar–japán kapcsolatok javítására, természetes, hogy élni kell vele, de nehéz belátni, hogy miért kell ezzel egyidejűleg egy másik – jelesül a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságával és egyre nagyobb világpolitikai befolyással rendelkező – országot, Kínát ellensúlyozandóként néven nevezni.
Vajon azt gondolja a köztársasági elnök, hogy Pekingbe nem jut el üzenete? Vagy ha eljut, használ Magyarországnak? És mit érezne Sólyom László, ha diplomáciai jelentésben arról értesülne, hogy egy távoli kis ország első közjogi méltósága azért utazik el Bukarestbe, mert ellensúlyozni kívánja a náluk eluralkodni látszó túlzott magyar hangsúlyt? Vajon eszébe jutna az a magyarázat, hogy a szerencsétlen mondatnak a szokásos belpolitikai játszótéren kívül nincs értelmezhető jelentése, és az érintett ország vezetője csupán az amúgy már lemondott miniszterelnöknek akart újabb horgot bevinni?
Ugyanezen a napon Martonyi János, a Fidesz volt (és személyes reményeim szerint leendő) külügyminisztere Washingtonban járt. Ez örömteli hír, a magyar nemzeti érdekek szempontjából kívánatosnak tartom, hogy a magyar Országgyűlés minden demokratikus pártja jó viszonyt ápoljon Washingtonnal. Lássuk, mit mondott ott Martonyi. Elmondta, hogy amennyiben a Fidesz megnyeri a választásokat, akkor „a magyar külpolitika tengelyében az emberi jogok lesznek, mert fontosak az érdekek, de az értékek a legfontosabbak”.
E sorok írója üdvözli ezt a kijelentést, mert ha némileg szkeptikus is azzal kapcsolatban, hogy a nyers érdekek valóban zárójelbe tehetőke az értékalapú külpolitika mentén, maga is szívesen látna egészséges egyensúlyt az érdek- és az értékalapú külpolitika között (l. Eörsi Mátyás: Érdekek vagy értékek).
Ám lássuk, mi minden történt még ugyanezen a napon, 2009. december 3-án, a „túlzott kínai hangsúly” ellensúlyozásának tokiói és az emberi jogokon alapuló külpolitika washingtoni bejelentésének napján Pekingbe érkezett Orbán Viktor, és ott ezt mondta: „A magyar nemzetgazdaságnak és a magyarországi embereknek az az érdekük, hogy a világgazdaság leendő centrumával, Kínával mély, kiegyensúlyozott és baráti kapcsolatokat ápoljunk”. A Fidesz elnöke egyetlen mondattal megsemmisítette mind a köztársasági elnök, mind pedig a leendő külügyminiszter szavait.
Orbán „pártja hivatalosan is felvette a kapcsolatot a Kínai Kommunista Párttal (KKP)”. Próbáljuk ezt megemészteni: az idehaza a huszonéves szocialistákat könnyedén letömeggyilkosozó, vadul komcsizó Fidesz hivatalos kapcsolatra lép a kizárólagos hatalmát erőszakosan gyakorló KKP-val. Próbáljuk meg elképzelni, mi mindent fröcsögött volna a Fidesz kórusa, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Hír TV, az Echo TV Szijjártó Péter és Cser-Palkovics András vezényletével, ha ugyanezt bármely más magyarországi párt vezetője teszi.
A gazdasági kapcsolatok „előkészítése érdekében jöttünk ide és vettük fel a kapcsolatot a Kínai Kommunista Párttal, amely rendkívül sikeres reformokat hajtott végre az elmúlt három évtizedben, és tette sikeressé az országot” – demonstrálta pompás humorát a Fidesz elnöke, és minden oka megvolt a tréfálkozásra: a Kínai Kommunista Pártnak az ellenzéke ugyanis valóban nem torpedózta meg a kínai kormánypárt reformjait. Igaz, ennek oka nem az volt, hogy a kínai ellenzék kisstílű hatalomtechnikai megfontolások helyett az ország felemelkedését tartotta szem előtt, hanem az, hogy tagjait bebörtönözték.
Persze akik ezeket a sorokat olvassák, már nem lepődnek meg azon, ha Orbán Viktor számára a Kínai Kommunista Párt pragmatikus alapon partner lehet, míg a magyar szocialistákkal szigorúan elvi alapon bármilyen kollegiális kapcsolatot kizár. Ők ugyanis pontosan tudják, hogy Orbán Viktor a világról azt gondolja, ami éppen az érdekében áll. Azok a milliók viszont, akik névértéken megveszik Orbán komcsizását, nem ennek a történetnek az alapján fognak kiábrándulni kedvencük szavahihetőségéből.
Mi indokolja, hogy 2010 elején térjünk vissza erre a történetre?
Csupán annyi, hogy az ügyben megszólalt Herényi Károly, az MDF elnökhelyettese is. Egy hírportálra hivatkozott, melynek értesülései szerint Orbán Viktor „komoly ajánlattal érkezett Pekingbe”: eladná a Nemzetközi Valutaalaptól kapott 25 milliárd dolláros hitelt Kínának, cserébe százezer kínai kapna letelepedési engedélyt Magyarországon. Herényi felszólította a Fideszt, tisztázza, igaz-e, hogy „kísérletet tett arra, hogy az Európai Unió demokratikus együttműködését kínai kommunista függőségre cserélje, valamint hogy Orbán Viktor gazdasági hazaárulást követett el”.
Herényi Károlynak jelzem: csupán azért, hogy fogást találjon ellenfelén, orbitális ostobasággal állt elő. Pontosan úgy, ahogy a Fidesztől megszokhattuk. Jelzem továbbá azt is, hogy „hazaárulás” és ehhez hasonló kifejezéseket még a kampány hevében sem használunk. Mert ezekhez a kifejezésekhez is másoktól szokhattunk hozzá. Az MDF-nek pedig stratégiai döntést kell hoznia: valóban a „normális Magyarország” mellett száll síkra, vagy beáll a hazaárulózók és a minden ostobaságot a másik ellen felhasználó farkashordák közé.
Azoknak a barátaimnak pedig, akiknek kérdésére, hogy amennyiben körzetükben nem lesz liberális jelölt, kire szavazzanak, és eddig azt javasoltam, fontolják meg az MDF támogatását, nos, nekik szomorúan jelzem, hogy elbizonytalanodtam.
A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ) az Országgyűlés európai ügyek bizottságának elnöke
