Elmerengő unió
Az új tagállamok közelmúltjából jól ismert voluntarista kísérlet nem hozta meg a kívánt eredményt például a növekedés iramában, a foglalkoztatásban vagy a kutatás-fejlesztési kiadások arányában: a 2000-ben meghirdetett lisszaboni program a tizedik évében sem ígér már semmi jót, a pénzügyi válságból lett gazdasági krízis a huszonheteken sokkal fájóbb nyomot hagyott, mint az „üldözött” tengerentúli partneren, s persze sokkal-sokkal nagyobbat, mint Kínán, vagy az ázsiai országokon. Az adóssághegyekké hatalmasodó dombok, a növekvő munkanélküliség láttán a kérdés önmagától adódik: mi a teendő? A versenyképesség fokozásának elvileg persze senki sem ellensége, s a merengés tárgyát képező, 2020-ig tartó új program is erre épül, csak éppen a bankok feladták a labdát a populizmustól egyáltalán nem ódzkodó politikusoknak, akik az inkább kevesebb, mint több kapitalizmus népi igényének megfelelve most új szabályozók sorát alakítják ki. Hogy ez javítja-e az európai vállalkozók versenyhelyzetét az európai modellt nem feltétlenül követő Egyesült Államokkal és Kínával szemben, ez nyilván kiderül, ha a merengés egyszer értékelésbe csap át.
A merengés persze nem idegen az unió tól, de azért most kicsit más a helyzet, de nem szükségképpen jobb. A féléves elnökséget a precíz svédektől átvevő spanyolok mediterrán tempóban láttak munkához, azaz december végén még a januári programról is alig lehetett tudni valamit, nemhogy a félévesről. A decemberben életbe lépett lisszaboni szerződés diktálta új felállásban a spanyolok trióban kormányoznak, a hírhedten bürokrata belgákkal és az uniós ügyvitelben nyilvánvalóan tapasztalatlan magyarokkal.
A spanyolok amúgy nagy ívű programot hirdettek meg: a lisszaboni szerződés átültetése a gyakorlatba, és a 2011-től 2020-ig tartó stratégia kidolgozása. Ám gyengélkedő honlapjuk szerint a lisszaboni szerződésnek adnak elsőbbséget. A brit Financial Times viszont alighanem sokak aggodalmának hangot adott vezércikkében, amikor azt írta: az intézményi ügyek finomhangolásával fölösleges bíbelődni, miközben a gazdaságot kellene életre kelteni. De jól el lehet tölteni az időt azzal is, mi legyen az új tanácselnök, Herman Van Rompuy feladata, s hogyan ossza meg a munkát a féléves elnökkel, mivel foglalkozzon a külügyminiszternek nevezett Catherine Ashton külügyi főmegbízott, egységes külpolitika hiányában.
Jut azért a merengésből a válságkezelésnek is, majd meglátjuk mennyi, hiszen az egymásnak feszülő tagállami érdekek miatt nehéz lesz érdemi megegyezésre jutni. A voluntarizmus mellőzése is eredmény persze, most már nem az utolérés, hanem az elérhető és számon kérhető mutatók meghatározása a cél, méghozzá olyan területeken, ahol Európának kétségkívül lehetnek történelmi előnyei. Ha valóban serkenteni tudná a kutatás-fejlesztést, az innovációt, ha megújítaná a felsőoktatást, ha eltökéltebben ráállna a zöld technológiák gyártására és kiaknázására, új növekedési irányt szabhatna magának. Hacsak a koppenhágai globális klímakonferencia szerény végkifejlete el nem bizonytalanítja kissé a vállalkozókat.
Ám, ahogy Derek Scott befektetési szakember a Financial Timesban felvázolta, a nagy államadósságok rendezése az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is együtt járt az innováció és a vállalkozási kedv felpörgésével, vagy a technológiai felzárkózással (például Nyugat-Európában a második világháború után), ehhez azonban éppen hogy több, s nem kevesebb kapitalizmusra volt szükség. S tegyük hozzá: ha az unió nem képes az összpontosított erőforrásait, például a költségvetését jobban elosztani és felhasználni, a spanyolok által is szorgalmazott mélyebb integráció révén, akkor nehezen maradhat versenyben. Lehetetlennek látszik azonban a nemzeti érdekek fölé emelni és uniós hatékonysági szempontoknak alávetni a pénzosztás mai rendszerét.
A következő tíz évre nemcsak a felzárkózást tekintve nem éppen sikeres előző esztendők, hanem a válság által sok szempontból előre meghatározott folyamatok is rányomják bélyegüket. A válságot bizonyosan enyhítette az állami költekezés, ám ezzel a holnap beruházásait, kiadásait hozták előre, s most jön létre az a kínálat, amelynek nem lesz kereslete, ha majd a költekezést a tarthatatlan adósságszint miatt vissza kell fogni. A legjobb példa erre a sok országban bevezetett autóroncsbeszámítás, amely tavaly segített, de idén vagy jövőre már nem fog. Az eladósodott államok mellett az eladósodott vállalatok is kénytelenek lesznek takarékoskodni, azaz lassú ütemű fellendülés várható legjobb esetben is. Miközben a világban felgyűlt nagy hiányok és nagy többletek nem közelítenek az egyensúlyi állapothoz, az eurózónán belül arányaiban még kiélezettebb a helyzet: a német és holland többlettel áll szemben a folyó mérlegben keletkezett óriási spanyol, portugál, görög, ír deficit. A kirívó gazdaságpolitikai hibák mellett az euróövezet belső logikájából is fakad, hogy önálló kamat- és árfolyampolitika híján az utóbb említett négyek – különösen a nagy bajba jutott görögök – gyors iramban veszítenek versenyképességükből a másik kettővel szemben, s e szomorú helyzeten csak nagyon fájdalmas igazodás árán és lassan változtathatnak.
Ha a tanulságokat levonva nem tűzne maga elé a növekedést remélhetően serkentő célokat az EU, az lenne a baj, ám egyszersmind a kötelező tervteljesítés és szankcionálható kudarc elvének a meghirdetése is megkérdőjelezhető, amikor a nemzetközi pénzügyi rendszer még nem talált magára, amikor a belső és a külső pénzügyi és kereskedelmi egyensúlytalanságok, az intézményi bizonytalanságok amúgy is igen kemény tíz évet tartogatnak az Európai Uniónak.
Brüsszel, 2010. január
