Mikor elkészül, öblös levesestányérokba, kislábasokba porciózzák, amikben kocsonyássá fagy, és eláll két hétig is. Jól szállítható, vonatoztatható, eltartható és laktató lévén az étel, alighanem kapcsolatos a helyi nép egykori fő foglalatosságával, a mobil életmóddal járó kubikossággal.

Csongrád hát mindenekelőtt a hideg paprikás városa.

Mert hogy Csongrád városában falatozom éppen, kedves vendéglátómnál, Ötvös Jánosnál, és persze asszonyánál.

Hogy mit keresek Csongrádon? Miért, másutt mit keresek?

Egyébként és tulajdonképpen Szentesen vagyok, csak onnan át-áthoz kedves csongrádi barátom, Jenő, elvisz ide-oda, hadd lássak egy kis Csongrádot is.

Első utunk Ötvös úrhoz vitt tehát, ő egyébként foglalkozására nézve szabó. Az már jó, azt ab start szeretem.

Anyai nagyanyám apja is szabó volt, egy gróf szabója, apai nagyanyám anyja, Gojszi pedig fehérneművarrással kereste kenyerét évtizedeken át, elmondhatom tehát, hogy igazi szabócsaládból vagyok való. Vonzódom is a szabókhoz, szép szakma az övék, munkás, emberi, ősi, mutasd meg a nadrágod élét, s megmondom, ki vagy. Robotolós munka, de legalább nincsen az embernek főnöke más, csak a feladat, a határidő, a kuncsaft.

Ötvös úr apja, nagyapja is ezt a mesterséget űzte, a falon sorakoznak a sárguló mesterlevelek. János apját a legádázabb időkben sem tudták soha szövetkezetbe terelni; ha gazdagság, jólét nem is, de a szabadság mindig megmaradt, no meg a funkcionáriusoknak is kellett valamiben járniuk, nem passzolt rá mindre a konfekció.

Az öreg volt a legtekintélyesebb a helyi szabók között, akik voltak, vannak számosan, hisz Csongrád városa a derék úri szabóknak is.

Jóleső volt látnom a műhelyben a vaskos szabóasztalt, ilyenen sziesztázott egykor dédpapám, és erre is ravatalozták fel őt. Neki is volt hatalmas vasalója, melyet öles mozdulatokkal lóbázott a gangon, hogy repkedtek a szikrák belőle. Jánosnak is van még ilyen vasalója, nem egy, nem is kettő, hanem vagy száz. János ugyanis gyűjtő is, vasalókat gyűjt, meg petróleumlámpákat, meg mindenféle népi szerszámokat, edényeket, köcsögöket, tálakat, van neki szép, színes szódáspalackja is egy polcnyi, az egész százéves ház olyan, mint egy élő múzeum.

A Tisza partján van a ház egyébként, közel a város egyik nevezetességéhez, a tizennyolc pontonon álló úgynevezett Fahídhoz, amely 1956 óta szolgál. Által is mentünk rajta, hogy aztán visszajöhessünk. Hajóforgalom, illetve komolyabb árhullám esetén a híd fölnyitható, jégzajlás idejére pedig szétszerelhető, és félre tehető. Praktikus darab.

Gyűjteményt egyébként még látogattunk aznap: Krisztián motorkollekcióját, vagy harminc különböző korú, de egyként veterán motorkerékpárt, melyek mellett van jó néhány hatvan-nyolcvan éves bicikli is, pár stabil motor, fél tucat csónakmotor és egy kiszuperált sárkányrepülő is. Krisztián álma, hogy pár év múlva motormúzeu mot nyit majd. Megállapíthattam, hogy Csongrád a gyűjtők városa.

No meg a Tiszáé.

A húszezres, még így télen is föltűnően parkosított településnek, amely nyáron nyilván a virágok városa is, igen áttekinthető a szerkezete. Szentes felől az ember egyenesen a közepibe jut, itt van az öszszes templom, szálló, múzeum, városháza, színpompás szecessziós küllemű iskola és persze a szobrok: a háborús emlékművek, Tóth Béla kubikos, Borbás Tibor Radnótiés Tisza-szobra, mert a Csongrád a monumentek városa.

Balra az újabb keletű Piroskaváros terül el, jobbra a folyó mentén, egy kis emelkedésen a Belsőváros, Csongrád ősi magja, autóval megközelíthetetlen zegzugos közökkel, száz-kétszáz éves műemlék házakkal. Azon túl pedig, arrafelé, ahol a Hármas-Körös ömlik a Tiszába, következik az üdülőnegyed, hosszú gólyalábakon gubbasztó nyaralóházakkal, amelyekbe még így is föl-föllátogat a víz néha-néha, amint azt jó pár épület oldalán lévő csík tanúsítja.

Paradicsomi élet van nyáron itt, gyönyörű, tengerpartot idéző fövennyel, vízi mulatsághoz alkalmatos kellékekkel, kocsmákkal, vendéglőkkel, rengeteg néppel. Nyilvánvaló, hogy Csongrád ilyenkor a víz és a nap városa.

No meg a boré, ugyebár.

Mert Csongrád a bor városa; évszázadok óta terem a város felett lévő homokdombokon a szívós, karcos kadarka, amely mára kiegészült a kékfrankossal, cabernet franc-nal, rozéval és fehérborokkal is.

Alkalmam volt ezeket megkóstolnom is, mert Jenő barátom elvitt a város 1938-ban épült borpincéjébe, amelynek cementés ászokhordóiba nem kevesebb, mint 34 ezer hektoliter bor fér.

A telepvezető Pálfi úr vezényelte kóstolgatás után kívánatos lett valami édesség, úgyhogy a kirándulást megkoronázandó ellátogattunk a Csobán család csíramáléüzemébe.

Mert Csongrád bizony a málé városa is, csak itt készítik ezt a furcsa csemegét, a csíramálét. Mégpedig a következőképpen: az ép búzaszemeket megfelelő tálcákra terítik, nedves rongyokkal letakarják, és szépen addig csíráztatják, amíg az összekuszálódó csíraszálak úgy összetapadnak, hogy az egész egy vaskos lábtörlőhöz lesz leginkább hasonlatos. Ezt aztán összevagdossák, ledarálják, elkeverik kovásszal, tepsikben kelesztik kicsit, és kemencében aranybarnára sütik.

Megkóstoltam, elsőrangú csemege.

Csongrádon.

Mert hoztam mindenből, csongrádi borból, máléból, a hideg paprikást pedig magam rekonstruáltam itthon; de bizony e csemegékkel a fővárosban meglehetős megrökönyödést, a máléval egyenesen megdöbbenést keltettem.

Hiába, így van ez: minden ételnek megvan az ő maga igazi helye. Aminthogy nem esik jól a lazac Bugacon, a rénszarvassült se Szegeden, vagy felesleges próbálkozni Baján bouillabaisse-szel, úgy a csíramáléhoz is legokosabb az ő helyére rándulni, Csongrádra, a víz, a virágok, a bor, a hideg paprikás, az öreg vasalók és a veterán Komarok napfényes – vagy, mint most – hólepte városába.