1. A klímavédelem ügye Európában jelentős anyagi erőforrásokat fog lekötni. Honnan teremthetők források ehhez? Szinte közhely lesz majd, hogy „fizessenek az energiafelhasználók!”– de ez csak a folyó felhasználás, fogyasztás esetén alkalmazható. És az új gazdasági és fogyasztási struktúrák kialakítása is beruházást igényel.

A több évtizedre szóló fejlesztések miatt az államnak is bele kell nyúlnia a zsebébe vagy legalábbis hiteleket kell felvennie. A mai európai felállás mellett ennek a „szenvedő alanya” a két legfőbb termelési tényező – a tőke és a munka – közül inkább az utóbbi lesz. A nyereséget terhelő adók elvonási kulcsainak a felső értékét átlagosan 8 százalékkal csökkentették az EU-ban az utóbbi évtizedben. A tőkét terhelő egyéb adók (vagyonadók stb.) jelentősége kisebb, és nem is várható innen nagy bevételi többlet. A többi jelentős adó viszont tulajdonképpen mind a munkát terheli.

Vagy közvetlenül (személyi jövedelemadó), vagy közvetve – amikor a „munkaerő fenntartása érdekében” a dolgozó átül a fogyasztók asztalához (fogyasztási adók). A társadalombiztosítási járulékoktól ebből a szempontból el lehet tekinteni, mert felfoghatók a keresetekből befizetett és az érintettek által (nyugdíjként, egészségügyi ellátásként) vissza is kapott biztosításként.

Olyan valós európai teljesítménytöbbletet kellene elérni, amelynek révén részben fedezhető a klímavédelem miatt fontos beruházások finanszírozása. Erre szerintem a munkaigényes termelés területén nyílna mód. Az utóbbi években a Kínából az Európai Unióba irányuló áruimport évi 45–50 milliárd euróval emelkedett. Ez évente félmillió–egymillió ipari munkahely elvesztését idézte elő – ugyanis a Kínába irányuló kivitel értéke csak évi 20 milliárd euróval emelkedett. Márpedig egyetlen ipari munkahely elvesztése a tovagyűrűző hatások miatt összességében akár két-három munkahely odavesztét is eredményezheti.

Marabu rajza

A munkahelyek megtartását két tekintetben lehetne segíteni. Egyrészt jelzést kellene adni (adókkal, támogatásokkal) a kutató-fejlesztő tevékenység számára, hogy a jövőben ne csak a munkamegtakarító fejlesztésekre koncentráljon. Már csak a klímavédelem miatt is – hiszen a gépeknél sokszor kevesebb energiát igényelnek a dolgozók. Másrészt szükség lenne annak az áttekintésére, hogy az adórendszer nem ösztönöz-e túlságosan a munka helyettesítésére.

2. Az áfának az 1957. évi „feltalálása” és európai alkalmazása óta alapelve, hogy a tőke-munka helyettesítés tekintetében a forgalmi adózás legyen semleges. A munka és a tőke adóterhelésének az európai vizsgálatakor a következő összkép adódik. Az EU-ban 100 forintnyi keresetet átlagosan 16–18 százalék személyi jövedelemadó terhel. A nettó bérek elköltésekor azonban még forgalmi adókat is kell fizetnie a dolgozónak, átlagosan 22 százalékot. Azaz 100 egység keresetből végül is 65 az, ami nála marad (illetve amit ő fizet be a tb-kasszába).

Az (állóeszközökben lévő) tőke felhasználása egyrészt az állóeszközök utáni amortizáció adómentes elszámolását jelenti, másrészt hozamot (nyereséget) ad, amely után adózni kell. Az utóbbinak a mértéke az EU-ban átlag 30 százalék. Az amortizáció+nyereség együttes összegére vetítve ez az elvonás becsülhetően 16-17 százlékot tesz ki. Azaz, ha a termelési folyamatban a tőkét mint termelési tényezőt 100 egységgel díjazzák, abból 83 meg is marad a tőkénél. Neki forgalmi adót nem kell fizetnie.

A tőke és a munka terhei közötti fenti eltérés a fogyasztási adókra vezethető vissza. Az adósemlegesség irányába hatna, ha a beruházások után is kellene áfát fizetni. A beruházási áfa természetszerűleg csak európai szinten vezethető be, mivel az áfa alapvető szerkezete európailag összehangolt. A beruházási áfa beszedésekor a feldolgozóipar számára kellene egy kiskaput hagyni – a klímavédelmi szempontból hasznos beruházásoknál adókedvezmény, az áfa visszahagyása lenne célszerű. Így a feldolgozóipar fejlesztéseinek legfeljebb a felét terhelné az áfa.

3. A beruházási áfa bevezetése 14 százalékos adókulcs esetén európai szinten a GDP 1,5 százalékát kitevő bevételt hozhatna. Ha ennek a harmadát klímavédelem szempontjából fontos beruházások (mondjuk 50 százalékos arányú) támogatására költenék, akkor az európai szinten évenként 80–100 milliárd euró ilyen jellegű beruházást eredményezhetne. Ez nagy szó, hiszen most a globális tennivalók emlegetése esetén is inkább csak pár száz milliárdos beruházási igények repkednek a levegőben – egy vagy másfél évtizedes időszak egészére.

A fenti támogatás után az Unió GDP-jének az 1 százalékát kitevő összeg megmaradhatna arra a célra, hogy csökkentsék az élőmunka adóterhelését. Ennek az egyik útja lehet az általános áfakulcsok – közel 2 százalékpontos – csökkentése. Így ugyanis a nettó munkabérek vásárlóereje növekszik (és akár csökkenthetők a bruttó bérek). A másik módszer az élőmunkaterhek direkt csökkentése – átlagosan közel 2,5 százalékponttal. Ez utóbbinak az előnye, hogy jól ellenőrizhető az összeg felhasználása.

Magyarországon a 1600 milliárd forint beruházás után fizetendő 14 százalékos áfa 200 milliárd forintot jelentene a bevételekben. Ha ennek a harmada szolgálná a klímatámogatásokat, akkor vagy a 25 százalékos áfát lehetne 23,5 százalékra csökkenteni, vagy pedig a tb-járulékok kulcsa lehetne 2 százalékonttal kisebb.

4. A beruházási áfa önmagában ugyan áremelésre ösztökélhet, de ezt a hatását nagyobb részt kompenzálja a bérköltségek csökkentése. Érezhető áremelésigény a tőkeigényes területeken jelentkezhetne, de az iparban várhatóan itt sem haladná meg az 1 százalékot (mivel az amortizáció költségeken belüli súlya még itt se magasabb 5-6 százaléknál).

Versenyhátrány a feldolgozóiparban jelentkezhetne – ott jellemző ugyanis, hogy más földrészekbeli termelés versenyt támaszt az európaiaknak. A szolgáltatások zöme ezzel szemben helyhez kötött. A tőkeigényes ágazatok zöme egyben energiaigényes is: kohászat, vegyipar, építőanyagipar, papíripar. Így a klímavédelmet szolgáló ipari beruházásoknál biztosított áfa-visszahagyás révén a versenyképesség e területeken nem romlana jelentősen. Meg kell jegyezni, hogy gyorsított amortizációval vagy a beruházási áfára adott hosszú lejáratú, kamattámogatásos hitellel a versenyképességet rontó hatás mérsékelhető.

Kontinensjellegű egybevetések esetén a feldolgozóipar versenyképességének fontos meghatározói: a költségszint, az árfolyamok alakulása, a bérek szintje, a fuvarozás feltételei. Az európai ipar számára nagy kihívás a magas energiaköltség, az euro (és más európai valuták) erősödése, a magas bérek, a szigorú környezetvédelmi normák, az adómentes üzemanyaggal végzett (és egyébként a környezetet szennyező) tengeri vagy légi fuvarozás.

5. Az ipari munkahelyek megtartását természetesen a beruházási áfa helyett más eszközökkel is el lehetne érni. Az egyik lehetne az energiaigényes iparágak esetében az EU-ba importált termékeknél annak megkövetelése, hogy azokat környezetkímélő technológiával állítsák elő. Vagy csak olyan országokból importálhassák azokat, ahol a normák hasonlóképp szigorúak, mint az EU-ban. A klímaügy beruházásaihoz globális szinten felhasználható forrást jelentene, ha az Európába tartó hajók üzemanyagára környezetvédelmi adót vetnének ki.

Lehetséges olyan devizapolitikai fellépés is, amely a valuta jelentős leértékeltségét csak a tartósan magas fizetési mérleg deficitjével küzdő, eladósodott országoknak engedné meg (magyarul: a valutafelértékelés sürgetése azon országok devizáinál, amelyek magas külkereskedelmi többletet halmoztak fel).

És van még egy lehetőség: a pénz és a banktőke olyan megregulázása, hogy az ipari fejlesztés hozama pénzügyileg vonzóbb legyen, mint a pénzbefektetéseké.

A szerző közgazdász