Járai mint a Magyar Nemzeti Bank egykori elnöke – egyik napról a másikra – az indokoltnak mintegy kétszeresére emelte a jegybanki alapkamatot. Lépését azzal indokolta, hogy csak így lehet letörni az inflációt, megőrizni az árstabilitást, növelni a megtakarítási hajlandóságot és megvédeni a forint árfolyamát.

Az infláció elleni küzdelem természetesen fontos cél, de az MNB elnöke túldimenzionálta a pénzromlás veszélyét: a száznapos program, a növekvő piaci keresletet generáló jövedelemkiáramlás semmiképpen sem indokolt ilyen brutális kamatemelést. Ráadásul a nagyobb bevételhez jutó rétegek – sőt az emberek meghatározó többsége – egyáltalán nem mutatott hajlandóságot megtakarításai növelésére; a társadalom még mindig abban az állapotban volt, amelyben a hosszú időn át kényszerűen korlátozott igé nyeit növekvő fogyasztással igyekszik kielégíteni. Ami viszont a forint árfolyamának védelmét illeti, sikerült alaposan túllőni a célon: a forint olyan mértékben erősödött, ami messze meghaladta valós értékét. Járai lépése nyomán százmilliárdokkal nőtt az állami költségvetés kamatokra fordított kiadása, és nőtt a hiány. Legalább annyival, ha nem többel, mint amekkora hiányt a száznapos program gerjesztett. A fizetési mérleg hiánya is nőtt, hiszen a kamatok jelentős részét külföldi befektetőknek kellett kifizetni. A külföldi betétesek pedig, akiket a magas kamat csábított Magyarországra, talicskával tolták ki a pénzt édes hazánkból. Csoda, hogy az állam, a költségvetés ilyen körülmények között egyáltalán talpon tudott maradni.

Az MNB kamatpolitikája a gazdaságot is nehéz helyzetbe hozta. A magas kamat hatására illuzórikusan magas szintre emelkedett a forint árfolyama. Ez nagyon jól jött azoknak, akik szabadságukat Ausztriában, Olaszországban, Görögországban, netán Tunéziában vagy Mauritius szigetén kívánták eltölteni, de azokra a vállalkozásokra, amelyek az exporttermékeikért kapott dollárt, eurót egyre kevesebb forintra tudták átváltani – katasztrofálisan hatott. Nem jártak jobban azok sem, akik hazai piacra termeltek: a magas árfolyam miatt az egyre olcsóbbá váló importtal nem tudtak versenyre kelni. Kevés olyan iparág van, vagy talán egy sincsen – mondjuk a fegyver-, a leány- és a kábítószer- kereskedelmen kívül –, amely beruházási nyereségéből ezt a terhet fizetni képes. A hitel nemcsak a vállalkozások, hanem az állampolgárok számára is szinte elérhetetlenné vált. A magas jegybanki alapkamat késztette – kényszerítette? – az új otthonra vágyópolgárokat és a vállalkozások egy részét is arra, hogy devizában vegyenek fel hitelt, olyan országok pénznemében, amelyeknél a kamat szintje ötöde, hatoda volt a magyarnak.

Az a kár, amit Járai Zsigmond tevékenysége Magyarországnak okozott, mérvadó közgazdászok, így Békesi László, Surányi György szerint is ezermilliárdokban mérhető. Az, hogy ez a kár szakmai szűklátókörűség avagy politikai hátsó szándék következménye, a lényeget tekintve érdektelen.

Sevcsik István Budapest