Sebtében szétmarcangoltatták hát a nagyüzemeket. Csakhogy kiderült: támogatás nélkül a kisebb üzemek nem életképesek, és az a nagyobbaknak is hiányzik. Lassanként vissza kellett térni a dotációs rendhez, amint az a fejlett világban – az Egyesült Államokban is! – gyakorlat. Az uniós csatlakozásunk után viszont szinte ömlött a pénz az ágazatba: 2004 májusa óta 2331 milliárd 730 millió forint jutott a csökkenő létszámú, jelenleg körülbelül százhetvenezer támogatásra jogosult gazdálkodónak. (Az összegben benne van az idei előirányzat is, amelyet nagyobb részben már kiutalt az illetékes hivatal.) Ebből a tisztességesen nagy summából az Európai Unió fedezett 1366 milliárd 495 milliót. (E számok a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium közlései.) Soha ennyi pénz nem áramlott a magyar mezőgazdaságba. Hatalmas összegek jutottak folyó kiadásokra, jövedelemtámogatásokra, ennél kevesebb állattenyésztési feladatokra, s egyre fogyatkozik a fejlesztési támogatásokra fordítható nemzeti keret is.

A kérdés az, hogy ezekkel az iszonyú summákkal miként gazdálkodott az ágazat, s miként az agrárirányítás. Mennyit lépett előre e bőkezű segítséggel a magyar világ? Képesek vagyunk-e a jövő kihívásainak megfelelni? Versenyképesek leszünk-e, vagy csak megtűrtek a piac hátsó sarkán?

Most ne foglalkozzunk a sorvadó ágazatokkal. Ne az immár a hazai konzervipart ellátni sem tudó gyümölcs- és zöldségtermeléssel, ne a világháborús nagyságú károkat elszenvedő állattenyésztésünkkel – noha nem hallgathatók el az egyre súlyosbodó bajaik –, netán az elmaradó agrárinnovációval, a zsenge kutatás-fejlesztéssel, és végképp ne azzal, hogy a piacszerzés intézményei siralmas állapotban vannak, vagy inkább hogy sehogy sincsenek. Igyekezzünk vidámabb terepre – mert azért olyan is van. Egy.

Az Orbán-kormány egyik utolsó intézkedése a gazdálkodóknak nyújtandó 75,5 milliárdos kedvezményes – és a családi gazdálkodók részére államilag garantált – hitel volt. E pénzalap segítségével megkezdődött a traktorpark korszerűsödése, habár még mindig döntő többségben vannak az agrármúzeumi konstrukciójú régiek. Ezek felújítására, tehát élettartamának meghosszabbítására anno Torgyán miniszter adott keretet, bölcs előrelátással, hadd füstöljenek újabb évtizedig. Gyakorlatilag kikoptak viszont a termelésből mind a szovjet, mind az NDK gyártmányú kombájnok. A géppark óriásit javult, azonban tökéletesnek ma sem mondható, sok még a kevéssé termelékeny vagy a megbízhatatlan munkagép. (Amúgy az akkori hitelkeretnek több mint a felét mostanáig sem fizették vissza a gazdák.) Ez egyes szakértők véleménye szerint összefüggésben van azzal is, hogy 50–100 hektárra bivalyerős erőgépet vettek, na meg negyven-ötven milliós kombájnt, mert az olyan szép. Egy korszerű kombájn bármely kampánymunkában – búza, napraforgó, kukorica – képes egyenként hatszáz hektárt learatni. A túlgépesítés eléggé általános.

Volt ennek a fejlődésnek árnyoldala is: megbomlott a hazai agrárium egyensúlya. Mind több lett az abraktermelésünk, s mind kevesebb az abrakfogyasztó állatunk. Egyre nőtt a fölöslegünk, exportálnunk kellett a búzát, a kukoricát, tehát alapanyagokat – az afrikai fejlődő országok módjára. Súlyosbította a helyzetet, hogy a kukoricát uniós intervencióba immár nem lehet felvásárolni és raktározni. Mindezeket leszámítva álmodozhattunk róla, hogy a hazai mezőgazdaság legalább a búzamezőkön versenyképes lesz a fejlett világgal, zsíros fekete földjeinken sok és kiváló minőségű kenyérnek valót leszünk képesek termelni, kukoricával pedig ellátjuk fél Európa baromfi- és sertéságazatát.

Álmaink azonban csalókák.

Már most ismertek a két legnagyobb termék, a búza és a kukorica idei hozamai mind az Európai Unió államainak többségében, mind pedig nálunk. (Ezeket az adatokat a KSH adja közre.) Meg kell jegyezni, hogy a hazai eredmények többnyire becsültek, hiszen minden gazdálkodóra kiterjedő statisztika nincs (az egyénieknek ez tökéletesen ismeretlen), a kukoricánál meg a termés kétharmadát még csak nem is mérlegelik. A hivatal szerint a hazai átlagos búzatermés hektáronként 38,5 mázsa (értsd: ennyiszer 100 kilogramm). Ez óriási szélsőségeket takar, a jól vezetett egyéni és társas gazdaságok legalább a kétszeresét takarították be. Az európai országok sorában teljesítményünk a középső mezőnyben helyezkedik el. A baj csak az, hogy a legfőbb termelők ehhez képest már a kornak megfelelő hozamokat produkálnak régóta: Németország 78,1, Franciaország 74,5, Hollandia 96,2, Dánia 81,2, Belgium 91,8 métermázsa/hektár. Az utóbbi tizenegy évben sosem értük el az uniós átlagot (akkor sem, ha azt 25 vagy 27 országra számolták), ha pedig csupán a régi tagállamokat tekintjük, akkor lemaradásunk mosolyognivaló. Nem árt lesütni a szemet. Hektárok százezreiről van szó.

A szemes kukoricában is. Itt valamennyivel jobb a helyzet: a KSH szerint 65,2 mázsa az átlagunk (de még most is folyik a betakarítás), habár e produkciónk is csupán a középmezőnyt jelenti. A régi uniós tagállamok ennél – egy esztendőt kivéve – legalább húsz mázsával többet vittek magtárba hektáronként, s ezt jelzik az idei eredményeik is: Belgium 110,6, Németország 92,0, Görögország 103,0, Spanyolország 101,3, Franciaország 85,9, Ausztria (!) 98,2 mázsa/hektár. Nyilván ott többet esett az eső, vagy szebben sütött a nap. Mert arra ne is gondoljunk, hogy ezeknek az országoknak a gazdálkodói tömegesen képesek voltak korszerű technológiát alkalmazni a föld megművelésekor. Éssze rűen, fegyelmezetten, pontosan.

Erre utal, amit az agrárkamara és az Agrárkutató Intézet közös elemzése a hazai valóságra megjegyez: „A hozamok ingadozása nagy, az uniósnak a búzánál kétszerese, a kukoricánál az ötszöröse.” (Versenyesélyek javításának lehetőségei a főbb termékpályákon – tanulmánytervezet, 2008.) A helyzetre jellemzőbb, hogy a jó hatszázezer egyéni gazdálkodó közül kevesebben vetnek búzát, jellemzőbb a kukoricatermelésük. Hozamingadozás az unió fejlettebb államaiban is van, az év időjárása némileg – de csak némileg! – befolyásolja az eredményeiket. A magyar kilengések nagysága összefügghet azzal, hogy a technológia szó értelmét és jelentőségét a gazdálkodók túlnyomó többsége nem ismeri. Sokak nem hallottak ilyesmiről harangozni.

Persze dagadhat a keblünk, hogy ha kevés búzát aratunk is, az kiváló minőségű, s ezt az egész világ elismeri. A magyar búza valami csodás! Azért óvjuk a mellény gombjait, nehogy leröpüljenek a kivagyiságunktól: „Sajnos a magyar búzaexport ma már jellemzően takarmánycélra megy, csak jobb években szállítunk javító minőséget a környező országokba.” (Tanulmánytervezet.) Ühüm: takarmánycélra. Nem árt megjegyezni.

A helyzetünk okait nincs értelme elemezni, és e helyt tér sincs rá. De nem ez az igazi baj, hanem az, hogy ezt a politikus ensemble sem tette meg. Pedig régóta meg kellett volna tennie! Az ország legértékesebb termelőeszköze a termőföld – így hasznosul. Pazarlás? Nem szó. Nem elég kifejező. A rendszerváltozás óta – bár a GDP-ben az ágazat mindössze 3-4 százalékot képvisel – az agrárium szélbe szórt egy teljes évi nemzeti összterméket. Elveszejtett. Biztosan nem hiányzott senkinek. Gondatlan vagyonkezelés? Felelőtlenség? Még számos tüneményes minősítésre is képesek lehetnénk a drága magyar föld gazdáival – továbbá náluk is százszorta jobban a fősodrok alakítóival szemben. Évente csaknem félbillió – ötszáz milliárd! – forint áramlik az ágazatba. Hol az eredmény? Az hitvány, még a legvidámabb ágazatban is.

Képzeljük el hát a szomorúbbakat.

A szerző publicista