A szerző egyetemi docens, ELTE ÁJTK

Sok mindenben egyet lehet érteni Vincze Ágnes szociológussal, aki minapi írásában a frissen diplomát szerzett fiatalok elhelyezkedési megpróbáltatásait írta le (Reménytelenség). Mellőzte azonban - nyilván a terjedelmi korlátok miatt - annak részletezését, hogy mi vagy ki az oka annak, hogy a helyzet idáig fajult. Vincze Ágnes mintha azt sugallná - elnézést, ha csak én magyarázom ezt bele a mondataiba, hogy a mindenkori oktatási kormányzat felelős az áldatlan állapotokért, a diákok pedig csupán a körülmények áldozatai. A tényállás azonban - szerintem legalábbis - ennél lényegesen bonyolultabb, s a többi szereplő felelőssége is felmerül.

1. Magam is úgy gondolom, hogy az elmúlt húsz év oktatási kormányzatai vastagon benne vannak a helyzet ilyetén alakulásában: a rendszerváltás után felhúzták a zsilipeket, és mindenféle válogatás nélkül boldog-boldogtalan bekerülhetett a felsőoktatásba (ami egyébként kifejezetten tetszett az intézményeknek, hiszen ők a létszám után kapták a költségvetési támogatást). Ez önmagában még nem lett volna baj (sőt!), csakhogy Magyarországnak nincs szüksége évente 100-120 ezer diplomásra, ilyen rossz struktúrában pedig végképp nincs; sürgősen be kellene tehát zárni - egyébként elképesztően pocsékul oktató - intézményeket (ami aztán valószínűleg emelné a megmaradtak képzési színvonalát).

2. Az oktatási kormányzatok mellett elsősorban a felsőoktatási intézmények hibásak abban - bár ahogy én láttam: valamenynyi érintett boldogan asszisztált ehhez, hogy kitartó munkával sikerült lezülleszteni a főiskolai-egyetemi képzést (is). Manapság jelentős részben alkalmatlan oktatók tanítanak túlnyomórészt alkalmatlan hallgatókat a majdani munkahelyeken (értsd: a gyakorlatban) jórészt hasznavehetetlen ismeretekre. Az igazi gond a mondat utolsó részével van: ugyan milyen alapon várjuk el bármelyik munkáltatótól, hogy a számára alig használható tudással rendelkező pályakezdőt alkalmazza (és még fizessen is neki), ha aztán maga kénytelen azt a fiatalt a szakmájára megtanítani? És ha még ezt vállalná is: ugyan milyen munkakultúrájú kollégát kaphat a munkáltató arról a főiskoláról, ahol egyik ismerősöm gyereke tíz munkanap alatt gond nélkül abszolválni tudta tizenkét vizsgáját (közte három szigorlatot), hogy aztán az egész nyarat külföldön tölthesse?

3. Soha még egyetlen sort sem olvastam a diákok szüleinek felelősségéről. Nincs ezeknek a hallgatóknak apjuk-anyjuk, akik elmagyaráznák a gyereküknek - ha már erre ők maguktól nem jönnek rá, hogy nem szerencsés dolog adott évben 12 600.-nak diplomát szerezni kommunikáció szakon, vagy nevenincs főiskolán közgazdászoklevelet kapni nyolcezredikként?! És nincs, aki felhívja a gyerek figyelmét arra, hogy pl. a mérnöki vagy más műszaki pályákon mintha nem lenne ekkora tülekedés?

4. És végül: csakugyan pusztán áldozatok-e a hallgatók? Nem azzal akarok foglalkozni természetesen, hogy isznak meg buliznak, ez részint a magánügyük, részint pedig a többségükre nem is igaz. Az viszont már felróható nekik, hogy nem reagálnak a megváltozott körülményekre: miközben nap mint nap tapasztalják, hogy egyre több az eszkimó, és semmivel sem több a fóka, alig-alig tesznek valamit azért, hogy kiváló - de legalábbis a nagy többségnél jobb fókavadászok legyenek. Azt hiszik, az a megoldás, ha nem egy, hanem három-négy egyetemet végeznek el, és nem veszik észre, hogy már régen nem diplomát szereznek (pláne nem szakmát tanulnak), hanem csak papírt gyűjtenek (minthogy a diplomák értéke hihetetlenül devalválódott az elmúlt évtizedben, hiszen a konkurenciának is három-négy oklevele van). Példának okáért alig beszélnek idegen nyelveket tárgyalási szinten (pedig egész életükben az EU-ban fognak dolgozni), alig találkozni velük a tudományos diákkörökben (ahol szakmai képzettségükön javíthatnának). A pályakezdésüknél (is) hasznosítható kapcsolati tőke összegyűjtésével pedig végképp nem törődnek, pedig azt itt kellene elkezdeni. És a példákat még hosszan sorolhatnám.

Elmondhatja-e magáról, hogy mindent megtett majdani boldogulása érdekében az a hallgató, aki a csütörtök déli órámra kerekes bőrönddel érkezik, mert onnan rögvest utazik haza (gyakorlatilag háromnaposra redukálva a munkahetet, hiszen hétfőn csak délben érkezik vissza a fővárosba), miközben jó okom van kételkedni abban, hogy szülővárosa, ne adj' isten, szülőfaluja, kulturális infrastruktúrája felülmúlná a fővárosi lehetőségeket. És csakugyan áldozatnak kell-e tekinteni azt a hallgatót, aki másodévesen, az év végéhez közelítve, érdeklődik nálam, hogy hol van a kari könyvtár, vagy aki az egyébként kilenc féléves egyetemen kilenc tanév (!) után jut el odáig, hogy az államvizsgán üdvözölhetem?

Nem azt állítom természetesen, hogy minden egyetemista meg főiskolás ilyen volna. De az én tapasztalataim szerint - sajnos - a többségük ilyen. Lényegesen kevesebben vannak azok, akik célratörően és keményen végigdolgozzák az öt évet, megértve, hogy az egyetemi esztendők már a felnőttkorhoz számítanak. Pedig - úgy tapasztalom - megéri így tenni: ez utóbbiak között mintha lényegesen kevesebb pályakezdőnek lennének elhelyezkedési gondjai.

P. S. Nem akarnék igazságtalan lenni a huszonévesekkel, ezért ide kívánkozik, hogy a fiatalok aligha maguk találták ki az imént említett problémakezelési módszereket, hanem azt tőlünk, felnőttektől lesték el: azt is, hogy cselekvés helyett inkább panaszkodunk, meg azt is, hogy öngondoskodás helyett másoktól (államtól, társadalmi közösségektől, rokonoktól) várjuk a megoldást a gondjainkra. Íme egy újabb bizonyíték arra, hogy a szociológiai magatartásminták (is) újratermelődnek.