Reménytelenség

Levelem főhőse egy 24 éves átlagos fiatal. Bölcsészkaron végzett, jelenleg közgazdaságot, kommunikációt tanul. Az egyetemről kilépve, telve reményekkel, önbizalommal és elszántsággal, fittyet hányva a gazdasági válságra, megszorításokra, létszámstopra elkezdett munkát keresni. Először képzettségének megfelelően, valamint egy közgazdasági és kommunikáció diploma várományosaként adta be jelentkezését állami intézményekhez. Türelmesen kivárta az elbírálási időket és lassan megkapta az első „köszönjük pályázatát, de sajnálattal tudatjuk, hogy az állás betöltésre került" leveleket.

Nem baj, ezek úgyis csak az első próbálkozások. Megtartva önbizalmát folytatta a pályázást. A pályázatainak egy része visszaérkezett hozzá, más részére válaszként megkapta a már ismerős levelet, vagy éppen semmilyen válasz nem érkezett. Szegény fiatal, frissen végzett emberünk kezdett kétségbe esni. Szülei nem tudják eltartani és már ő is szeretne hasznos tagja lenni a társadalomnak.

Szeretne dolgozni, önálló életet kezdeni. (Az olyan apró dolgokról meg már ne is beszéljünk, hogy szegénynek megszűnt a tb-je.) Így engedett az elvárásaiból, és egyszerűbb, érettségivel is betölthető állásokra is beadta jelentkezését. Pontosan ugyanazzal az eredménnyel végződött, mint a korábbiak. Az elkeseredés folyamatosan nőtt. Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Főhősünk, mivel még levelező tanuló is (a tandíját diákhitelből fizeti), különböző diákmunka közvetítő cégeknél próbálkozik. Újabb sikertelenség: nem tudnak vele hallgatói szerződést kötni, mivel levelező szakos. És itt jön a teljes elkeseredés. Nincs lehetősége a munkába állásra.

A remény legapróbb csíráját megőrizve magában a folytatja pályázást. Próbálja megőrizni méltóságát, még nem helyezkedik el takarítóként. Gondolkozik a Munkaügyi Központon, de nem akarja életét rögtön a segéllyel kezdeni.

Mivel úgyis ráér, jobban megnézi korábbi pályázatainak célállomását és rájön, hogy esélye nem volt, még akkor sem, ha megfelelt minden elvárásnak, hiszen az alkalmazottak listájában túl gyakori a vezetéknevek ismétlődése (apa, anya, gyerek). Nincs befolyásos ismerőse, aki segíthetne neki, otthonától több száz kilométere van.
Elgondolkozik, hogy hazaköltözik a szüleihez egy kisvárosba és majd csak elvegetálgat valahogyan. Tudása majd lassan megkopik és 3 diplomával majd talán szakmát tanul. Régi álmai a porba hullnak.

Ekkor szakad el benne valami. Nézi a híradót, hallgatja és olvassa a híreket: mindenhol szidják a fiatalságot, nem tanulnak csak isznak és pocsékolják szüleik pénzét. Túl sokan vannak a felsőoktatásban, inkább a minőségre kellene figyelni és nem a mennyiségre.

Mi tegyen ebben a helyzetben főhősünk? A bologna rendszer bevezetése óta évente kb. 130000 embert vesznek fel valamilyen felsőoktatási intézménybe, ha figyelembe vesszük a kibukottak számát, még akkor is nagyjából 100000 friss diplomás van évente. Mi lesz velük? El lehet menni külföldre, ha nem tetszik?

Reményét vesztett főhősünk a második hónap végén a 30. sikertelen álláspályázatánál tart, egy állásinterjúra sem hívták be, egyik napról a másikra él. Fizeti a telefonszámláját és a pályázatok feladásának postai költségét. Megcsömörlötten hallgatja, a különböző sikkasztási MÁV-os, BKV-s, diploma nélküli miniszteres híreket és reméli, hogy legalább takarítónak jó lesz valahova.

Vincze Ágnes M.
szociológus

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.