Nem baj, ezek úgyis csak az első próbálkozások. Megtartva önbizalmát folytatta a pályázást. A pályázatainak egy része visszaérkezett hozzá, más részére válaszként megkapta a már ismerős levelet, vagy éppen semmilyen válasz nem érkezett. Szegény fiatal, frissen végzett emberünk kezdett kétségbe esni. Szülei nem tudják eltartani és már ő is szeretne hasznos tagja lenni a társadalomnak.

Szeretne dolgozni, önálló életet kezdeni. (Az olyan apró dolgokról meg már ne is beszéljünk, hogy szegénynek megszűnt a tb-je.) Így engedett az elvárásaiból, és egyszerűbb, érettségivel is betölthető állásokra is beadta jelentkezését. Pontosan ugyanazzal az eredménnyel végződött, mint a korábbiak. Az elkeseredés folyamatosan nőtt. Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Főhősünk, mivel még levelező tanuló is (a tandíját diákhitelből fizeti), különböző diákmunka közvetítő cégeknél próbálkozik. Újabb sikertelenség: nem tudnak vele hallgatói szerződést kötni, mivel levelező szakos. És itt jön a teljes elkeseredés. Nincs lehetősége a munkába állásra.

A remény legapróbb csíráját megőrizve magában a folytatja pályázást. Próbálja megőrizni méltóságát, még nem helyezkedik el takarítóként. Gondolkozik a Munkaügyi Központon, de nem akarja életét rögtön a segéllyel kezdeni.

Mivel úgyis ráér, jobban megnézi korábbi pályázatainak célállomását és rájön, hogy esélye nem volt, még akkor sem, ha megfelelt minden elvárásnak, hiszen az alkalmazottak listájában túl gyakori a vezetéknevek ismétlődése (apa, anya, gyerek). Nincs befolyásos ismerőse, aki segíthetne neki, otthonától több száz kilométere van.
Elgondolkozik, hogy hazaköltözik a szüleihez egy kisvárosba és majd csak elvegetálgat valahogyan. Tudása majd lassan megkopik és 3 diplomával majd talán szakmát tanul. Régi álmai a porba hullnak.

Ekkor szakad el benne valami. Nézi a híradót, hallgatja és olvassa a híreket: mindenhol szidják a fiatalságot, nem tanulnak csak isznak és pocsékolják szüleik pénzét. Túl sokan vannak a felsőoktatásban, inkább a minőségre kellene figyelni és nem a mennyiségre.

Mi tegyen ebben a helyzetben főhősünk? A bologna rendszer bevezetése óta évente kb. 130000 embert vesznek fel valamilyen felsőoktatási intézménybe, ha figyelembe vesszük a kibukottak számát, még akkor is nagyjából 100000 friss diplomás van évente. Mi lesz velük? El lehet menni külföldre, ha nem tetszik?

Reményét vesztett főhősünk a második hónap végén a 30. sikertelen álláspályázatánál tart, egy állásinterjúra sem hívták be, egyik napról a másikra él. Fizeti a telefonszámláját és a pályázatok feladásának postai költségét. Megcsömörlötten hallgatja, a különböző sikkasztási MÁV-os, BKV-s, diploma nélküli miniszteres híreket és reméli, hogy legalább takarítónak jó lesz valahova.

Vincze Ágnes M.
szociológus