A legtöbben a negyven centibe akadtak bele. Negyvencentis kilátó, ez kérem a világ röheje! - hangzott az ítélet. Erről annyit, hogy a világnak számos, ennél röhejesebb röheje van.

Nem is kell meszszire menni. A mi falunkban például nagyjából a bodrogkeresztúri kilátóval egy időben - tehát három évvel ezelőtt - építtetett az önkormányzat egy kábé két és fél méteres szökőkutat a főtérre, a templom háta mögé. Nem tudom, mibe fáj most egy szökőkút folyómétere, de ez se lehetett piskóta.

Ezt onnan sejtem, hogy akkoriban jelentősen megemelték a községben a lakossági építményadót. Valószínűleg a szökőkútra kellett a pénz. Na most, az avatás napjától eltekintve én még nem láttam vizet a kútban. Nemhogy szökni, de lötyögni sem. Ennek az lehet az oka, hogy az építkezésre még valahogy öszszekaparták a pénzt, de az üzemeltetésre már nem futja. Valószínűleg szabályozási probléma is közrejátszik: míg a szökőkút állóeszköznek, addig a víz folyóeszköznek számít, és más költségelszámolási metódus alá esik.

Az év egyik felében egyébként, így már napjainkban is, a kút le van takarva egy nagyon ronda kék ponyvával a fagyok ellen. Úgy fest, mint egy szegényes vidéki vándorcirkusz sátra a rákötött ponyva miatt. (Kíváncsi vagyok, mennyi eszközlekötési járulékot fizetnek az adónkból!?)

Eddig még egyetlen tévéstáb sem rontott rá a mi szikkadt szökőkutunkra, pedig elég közel vagyunk a fővároshoz. Ráadásul a kilátó azért csak-csak használható valamire, míg a száraz szökőkút semmire se jó. Hacsak arra nem, hogy a közeli kocsma vendégei oda járnak oldalba hugyozni, ami lehet, hogy határeset, de szerintem mégsem tekinthető egy szökőkút rendeltetésszerű használatának.

A fikázás másik fő csapása arra irányult, hogy vajon tényleg kilátóra kellett-e költeni a negyvenmilliót, s nem inkább valami ennél hasznosabb dologra. El tudom képzelni, hogy Bodrogkeresztúron is volna épp elég helye a pénznek. Statisztikailag felzárkózó kistérségnek számít ugyan, de valahogy nagyon nehezen sikeredik felzárkózni neki. Csaknem húszszázalékos a munkanélküliség, a fiatalok elvándorolnak, maradnak az öregek, dúl a szegénység, a kilátástalanság. Infrastruktúra kéne, munkahely, jövőkép, remény.

Sejtem, mennyit törhették a fejüket a községatyák, hogy mi lenne a legjobb befektetés általános kilátástalanság ellen, ami ráadásul belefér 40 millióba. Mígnem valamelyikük a fejéhez kapott: Hát persze, egy kilátó!

Logikus.

De a legtöbbet azért kapták a bodrogkeresztúriak, hogy miért került ez a semmiség 40 millióba. Biztosan ellopták a pénzt a rohadt komcsik! Igen ám, de az ottani önkormányzat csupa független képviselőből áll. Innentől kezdve a probléma filozófiai természetű kérdéseket vet fel: ezek szerint nálunk a függetlenek is lopnak, nem csak a függők?

A lopás a komcsiságból következik-e, vagy a lopásból a komcsiság? (Vö.: Mi volt előbb: a komcsi vagy a lopás?) És aki lop, az onnantól kezdve komcsinak számít? Mert így viszont, ha lopásnak vesszük az adóelkerülést is (mivelhogy az!), akkor Lenin legmerészebb álmai valósulnak meg éppen ebben az országban.

A bloggerek és kommentelők igen jól elvitatkoztak ezeken, és a problémakörön messze túlmutató kérdéseken, hogy a végén levonják a szokásos konklúziót: a vitapartner vagy komcsi, vagy buzi, vagy zsidó. De inkább mindhárom.

Úgy tűnik egyébként a hírekből, hogy az építkezés számláival minden rendben van, a pénzből ugyanis nem csupán a kilátót, hanem magát a kilátást is meg kellett építeni. Ellenkező esetben ugyanis a magaslatról csak a környező szeméthegyeket lehetett volna látni.

Ez az egész vita amúgy sokkal inkább az ország általános állapotára jellemző, s nem a bodrogkeresztúriakra. Akkora gödörben vagyunk, hogy ehhez képest a negyvencentis kilátó Mount Everestnek számít.