Ugyanakkor a szerzők és/vagy használók többsége alighanem súlyos zavarral küzdene, ha nekifeszülne a konkrét kérdés: mit is értünk magyar vidéken? Valószínűleg általánosságokat vagy a közismert sztereotípiákat (falu, tanya, távol a várostól, mezőgazdálkodás, jó levegő, a vidéki ember "tartása" stb.) idéznék fel, de ha magunk ennél azért mélyebben kezdünk kutakodni, akkor is meglehetősen sok bizonytalansággal találkozunk. Kezdjük talán a hivatalos megközelítéssel. Az idén nyáron az agrártárca szakintézménye, a Vidékfejlesztési, Képzési és Szaktanácsadási Intézet megbízásából a Szonda Ipsos végzett hétezer fős felmérést az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program fő célterületén, a tízezer fő alatti településeken. A program tehát a vidékiség kategóriáját ez utóbbi, viszonylag egyszerű statisztikai megközelítéssel használja. Maga a kutatás egyébként "elégedettségi felmérés" volt, vagyis azt vizsgálta, a helybeliek mennyire érzik a dolgokat általában és konkrétan rendben levőnek maguk körül. Ha az egyes személyes adatfelvételek során valóban sikerült pontosan a meghatározott kört elérniük a kutatóknak (vagyis a felmérés tényleg "reprezentatív" volt), akkor kissé meglepődhetünk. Az összegzésből ugyanis az derül ki, az így leírt magyar vidék nem tükrözi a mindennapos közbeszédben megjelenő lerongyolt országképet, a válaszok szerint ez a társadalmi kör a helyi viszonyokkal "inkább elégedett". Hm.

Nézzük csak, miben is nyilvánul ez meg! A hivatalos összegzés szerint "a mindennapi életvitelt befolyásoló infrastrukturális tényezőkkel szinte semmi gond nincs". Egy százfokú elégedettségi skálán mutatták ezt ki, az áram-, a víz-, a gáz- és a telefonellátás minőségét 82 és 90 pont közötti értékekkel díjazták a megkérdezett vidéki emberek. Nem ennyire kedvező, de "inkább jó" a csatornázottság megítélése (60 pont), közepes színvonalúnak tartják a közlekedés feltételrendszerét: az úthálózat 55 pontot, a járdák kiépítettsége és állapota 46 pontot kapott. A kistelepüléseken élők szerint a szolgáltatói szféra sem hagyja cserben őket, például a posta és a mobilszolgáltató cégek által nyújtott lehetőségekről kifejezetten kedvezően nyilatkoznak (84, illetve 83 pont). Van hiányérzetük, de azért összességében inkább elégedettek a mindennapi bevásárlás feltételeivel (72 pont) vagy a távolsági buszközlekedés sűrűségével, elérhetőségével (66 pont). A 10 ezer fő alatti települések lakossága közepesre értékeli a pénzügyi szektor elérhetőségét, a bankok és biztosítók által nyújtott helyi szolgáltatásokat (55 pont). Leginkább kritikusak a vasúti közlekedés gyakoriságával, hozzáférhetőségével (48 pont). Általánosságban a kutatás eredményeiből az látszik, hogy minél nagyobb lélekszámú egy község, annál inkább elégedettek az ott élők a számukra nyújtott szolgáltatásokkal. Ami az "élet összességéről" való vélekedést illeti, ott persze vegyesebb a kép. Az elmúlt néhány évet különösképpen a közép-dunántúliak és a Pest megyeiek élték meg sikertörténetként: 43-44 százalékuk szerint településük előrébb lépett. Ezzel szemben az észak-alföldiek tekintélyes része kudarcként élte meg az évtized második felét, ebben a régióban ugyanis az átlagot jóval meghaladja a hanyatlást említők aránya (bár ez is "csak" 34 százalék). A kutatás érdekessége, hogy az ország egyik legfejlettebb régiójában, Nyugat-Dunántúlon az emberek fele véli úgy, hogy lakóhelyük mostanában nem fejlődött. Igaz, a helyzete nem is romlott. A kutatók ezzel kapcsolatban megjegyzik: az ő elvárásaik között a "gyarapodás" alighanem mást jelent, mint egy nagyobb lemaradást behozni kényszerülő régió lakói számára. Ahogy, valóban, egy borsodi zsákfalu kisiskolájában a "magyar vidék érdeke" aktuálisan egy puszta vizesblokk megjavításában vagy éppen pottyantós fabudijának felszámolásában éppúgy megjelenhet, mint a Budapestet, illetve a nagyvárosokat a "vidékkel" közelebb hozó, s ezzel a beruházásokat élénkítő, munkahelyeket teremtő-megőrző fejlesztéshez szükséges agglomerációs úthálózat sokmilliárdos korszerűsítésében. Illetve dehogyis éppen úgy. És nagyjából itt kezdődnek a bajok, ha a magyar vidékről a már említett leegyszerűsítések nélkül, de mégis legalább kissé megbízható pontossággal általánosítva akarunk gondolkodni, netán tenni is érte. Hamar rájöhetünk, az "egységes magyar vidék" csak a politikusi szónoklatokban létezik, a kézzelfogható valóságban ilyen nincs.

A gondok talán akkor kezdődtek igazán, amikor az agrárgazdálkodás jövedelme és a falu egészének megélhetése elszakadt egymástól. Ma, ha hirtelen aranyárban kezdenék mérni a világpiacon a magyar gabonát, akkor a mezőgazdálkodás általános jövedelmezőségének növekedésével a hazai falvak önkormányzatai, de boltosai és vendéglősei is alighanem jól járnának, hiszen azzal helyben is nőne a vásárlóerő. De nemzetgazdasági elosztórendszerünk, illetve megváltozott általános életvitelünk és szokásaink miatt az igazi bevétel, illetve a nagy haszon mégsem a kistestületek helyi adószámláin, s a főutcai kocsmáros vagy a fodrász új autójában jelenne meg, hanem a központi újraosztást megalapozó országos költségvetési mérlegekben vagy a városi bevásárlóközpontokban, netán a divatosabb városi lakóövezetek ingatlanáraiban. A mai magyar állam pénzszerző és visszaosztó rendszere e megközelítésben legalább annyira kistelepülés-ellenes, mint az utóbbi tíz-tizenöt évben gyökeresen átalakult kereskedelmi-fogyasztási szerkezet. Az állami pénzügyi források belső aránya - és erre éppen a parlamentben vitatott jövő évi költségvetés a legaktuálisabb példa - saját "magasabb szempontjai" szerint folyamatosan a központosodás irányába tolódik el, a kistelepülések zömén ezzel párhuzamosan évről évre nehezebb kialakítani a helyi büdzsét. Az egyre ritkább önerős beruházások helyett a fejlesztések szabályozása - illeszkedve természetesen az igazából nem a mi viszonyainkhoz gyalult, de a valóban eurómilliós forrásokat elérhetővé tevő uniós gyakorlathoz - tudatosan a szinte kötelezővé tett összefogásra épülő regionális formák felé tolta el, ám ezzel a napi gyakorlatban sokszor szinte kiengesztelhetetlen helyi érdekellentéteket is a felszínre hozott. Így is, meg úgy is. Gondoljunk csak a tervezett kommunális szemétlerakók vagy hulladékégetők helye körül kialakult parázs vitákra - persze mi is szemetelünk, de a rakás inkább a távoli régiós társ orra alatt bűzölögjön, és különben is: ha az út kellett oda tavaly, akkor kelljen most a szeméttelep is. Vagy éppen: tavalyelőtt megcsináltátok a központi iskolát, akkor most nekünk kell hozzá az út - és így, szinte végtelen változatban sorolhatnánk.

Ez a rendszer viszont óhatatlanul - és szintén az uniós példát követően - magával hozza a "gyakorlatias érdekkijárás", a lobbizás szerepének erősödését is. Ezzel pedig a mai Magyarországon egyrészt természetesen a kormányzati szervek és a minisztériumok, illetve a nagyobb politikai tömbök körül lehet hatékonyan próbálkozni. Így viszont még a legkisebb települések polgármesterei, de meghatározó magángazdasági szereplői közül is kevesen kerülhetik el, hogy "közügyes" kapcsolatkereséseik során "valakiknek a valakijévé", kedvezményezettjévé és azzal lekötelezettjévé, a mi kutyánk kölykévé ne váljanak. Így lesz csaknem minden magát függetlenként meghatározó polgármesterből, akár egyetlen pártküldött képviselő nélkül is felálló testületből "szoci" vagy "fideszes". És így szépen el is tűnnek a mindennapi politikából a "lenti" viszonyok sajátos szempontjai. A szervesülő helyi fejlesztések helyett a politikailag jobban eladható és uniós forrásokkal is könnyebben kipárnázható nagyberuházások kapnak inkább zöld utat.

Túlzás lenne azt állítani, hogy "csak", hiszen például a már említett Új Magyarország program valóban kínál változatos pályázati lehetőségeket a falunak is (például akár falunaphoz, kisfesztiválhoz is lehet pénzhez jutni onnan), de összességében a trend vitathatatlan.

Ma az összes fejlesztési lehetőséget figyelembe véve, azok túlnyomó része közvetlenül a nagyobb települések, illetve gazdasági szférájuk közvetlen érdekeit szolgálja, s ha a már említett felmérés statisztikai kereteit lefelé mozdítjuk - e szerint a kistelepülés az, ahol ötezernél kevesebben élnek -, akkor a helyzet még roszszabb képet mutat. Hangsúlyozzuk, nem az összegekről, hanem a folyamat egészéről, a trendekről beszélünk - olyan világ sosem volt Magyarországon, amikor a falura nemhogy összegben, de mondjuk arányaiban több pénz jutott, mint a társadalmi, gazdasági és természeten (tanácsi) önkormányzati-közszolgáltatási centrumokra. (A téeszek "virágkorát", a falusi kockaház-építési hullám két évtizedét nem keverhetjük ide, az inkább a bevezetésben említett példát idézi: akkor a központi elosztás rendje - képletesen persze - a búzát tette "arannyá": a fejlődés hátterében a megerősödött mezőgazdaság állt. Ilyesmire ma hiába várnánk, és az agrárágazatban is kétségtelenül megjelent uniós források sem elegendők ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon. Egyáltalán nem mellékesen az EU éppen napjainkban is alakuló szabályozásváltozása sem ebbe az irányba, tehát a versenyszerűen működő mezőgazdasági szektorok erősítése felé mutat.)

Mindez persze megjelenik a mindennapokban is, erősen rontva az "elégedettségi" mutatókat. A folyamat napjainkra a modern kori Magyarországon példa nélküli mértékben növelte akár egyes régiókon, településtípusokon belül is a gazdasági központok, városok és a közeli falvak, illetve az azokhoz a mindennapokban szervesen nem kapcsolódó helységek lakóinak esélyei közötti különbséget. Ennek egyik mérhető jelzőszáma a vásárlóerő, amely e pillanatban - legalábbis egy másik kutatóintézeti felmérés szerint - azt mutatja, hogy "a csopaki pénztárca Tiszabőn háromnak is elég".

Ezt a közeget pedig hamarosan ismét kénytelen lesz megszólítani a nagypolitika, hiszen közeleg az új választás. A jelenlegi kormányzat a költségvetés tervezetében további megszorításokat tűzött ki célul, szavazatszerző pénzosztogatás tehát a jelek szerint nem várható, falun meg pláne nem. Sőt, az újabb elvonások jelentős részével épp a kampány nagyüzemi időszakában, a jövő év elején, saját költségvetésük készítésekor szembesülnek majd a települések. Ennél bármilyen ellenzék könynyen ígérhet jobbat, bár az élhetőbb jövő lehetőségének - "a ma megharcolt eredmények alapozzák meg a szebb holnapot" - rendszeres felvillantása éppen a jelenlegi kormányerőktől sem idegen. Kellően sok, nagyjából hárommillió szavazópolgár él azokon a magyar településeken, amelyek a "vidékiség" vizsgálgatása közben igazából szóba kerülhetnek. Az eddigiek alapján alighanem joggal gondolhatjuk, hogy e kör "egésze" számára egységes - és mindennel számolóan tisztességes - politikai-gazdasági program a mai viszonyok között csak a szavazatvesztés kockázatával alkotható meg. Igen, ha valaki valóban azt szeretné, hogy minden magyar falu virágozzék, akkor annak már megint bele kell(ene) nyúlkálni a nagy elosztás éppen aktuális rendjébe. Hangsúlyosan képpel szólva, elvenni valamelyest a néhány "Csopaktól" (sokkal inkább az agyonfinanszírozott pr-beruházásoktól), és megerősíteni vele a sok "Tiszabőt". Ha a mai előrejelzések valóra válnak, és valóban nagy többséggel, komoly társadalmi támogatással alakulhat meg az új kormány Magyarországon, könnyen meg is léphetné ezt. Nem nagyon hiszem, hogy valóban meg is tenné, kezdjen munkához bármilyen - akár nagykoalíciós - politikai konstellációban is. Egyszerűen nem érdeke, és a szükség sem viszi rá, a mai magyar átlagfalu érdemi politikai erőt nem mutat, amíg még Tiszabőn is van mit enni, a lázadástól sem kell tartani. (Bár intő példa erre is akadt, igaz, Szlovákiában.) A kistelepülések az érvényben lévő hatalomszerző gondolkodás szerint egyszerű jelszavakkal "bevehető" politikai végvárak, nem egyebek. További gondozásukra pedig igény talán mégis lenne. Kár, hogy ez sem érdekel igazából senkit. Csak az "elégedettségi mutatók" a nagy magyar vidéken.