Bauer számára a társadalmi-gazdasági modernizáció előmozdítása jelenti a politikai tevékenység célját. Szeme előtt egy európai értékeket valló, az emberi jogok és a jogállami berendezkedés iránt elkötelezett, gazdaságilag az élenjárókhoz felzárkózó ország képe jelenik meg célként. Ennek elérésében pedig meghatározó szerepet játszanak a "reformok", a "reformpolitika".

Bauer nem "neoliberális": a gyengék és kiszolgáltatottak iránti társadalmi szolidaritásnál fontosabb érték valószínűleg nem létezik a szemében, és ez nem éppen a közösségi érdekekkel szemben az individuum döntési szabadságát hangsúlyozó, az állami szerepvállalást minimalizálni kívánó jobboldali liberálisok szokványos megközelítése. Viszont Bauer meggyőződéses piachívő: a létezett szocializmus anomáliáiból azt a következtetést vonta le, hogy a modernizáció és a felzárkózás ügye a magántőke és a piaci koordináció térnyerésén áll vagy bukik. Az állam rossz, a piac jó.

E kissé manicheus felfogáson alapszik gazdaságpolitikai javaslatainak nagy része, amelyek önmagukban szinte kivétel nélkül rendkívüli tudást és racionális problémakezelést tükröznek, csak épp a legfontosabb premisszájuk kétes. A piac ugyanis - és erről mára a közgazdaság-tudománynak elég pontos képe van - a gazdasági teljesítőképességét illetően önmagában nem felsőbbrendű az államnál. A piaci koordináció dominanciája csak ott eredményez nyugatias gazdaság- és társadalomfejlődést, ahol erőteljes szabályozói szerepvállalásra képes, a megtermelt magánjövedelmeknek jelentékeny részét újraosztó, szükség esetén - például mély konjunkturális válságok idején - a gazdasági folyamatokba tudatosan beavatkozó állam van jelen.

Ennek hiányában a piaci koordináció a modernizáció gátjává válhat és számottevő jóléti veszteségeket okozhat a társadalomnak. Ám Bauer nemigen hajlandó erről tudomást venni.

Részben erről szól az MSZP-t - szerintem - nem annyira antikapitalista, mint inkább a kapitalista berendezkedéssel szemben kritikus baloldali pártként definiálni igyekvő szocialistákkal folytatott vitája. Egyetértek Bauerral abban, hogy antikapitalista alapokon nem segíthető elő az ország fejlődése, de a "létező kapitalizmussal" szembeni kritika nagyon is előremutató lehet. Nem arról van szó, hogy válogatás nélkül államosítani kell a bankokat és a nagyvállalatokat, hanem arról, hogy kritikailag kell vizsgálni a tevékenységüket meghatározó érdekviszonyokat és újra kell alkotni a szabályozási környezetüket. Ezt teszik ma a legfejlettebb országok.

Bauer három ponton száll hangsúlyosan vitába Szili Katalinnal (Jobbra van balra?) Először is állást foglal a magántulajdon elsődlegességének elve mellett. Ezt fentebb már érintettem. A világ legfejlettebb és legnyomorúságosabb országaiban egyaránt fontos szerepet játszik a magántulajdon, a fejlett világ kiterjedt jóléti rendszereit - az egészségügyi ellátást, a köz- és felsőoktatást, a nyugdíjrendszert - pedig tipikusan állami intézmények működtetik.

Európában e területeken nem jellemző a piaci verseny. Jó okkal: fontos közpolitikai cél a társadalom egészére kiterjedő egészségügyi és nyugdíjellátás s a fiatal generációk meghatározó részének diplomához juttatása. Úgy tűnik, ezt a célt a profitérdekelt magántőkénél hatékonyabban képesek az állami és egyéb közösségi tulajdonformában működő intézmények ellátni. Szilinek tehát igenis igaza van abban, hogy "vannak tevékenységi formák, amelyek... állami (önkormányzati) kézben működnek a legszerencsésebben". Bauernek az az érve, hogy a négy évtizedes tervgazdálkodási múlt után napjaink állami, önkormányzati költekezése is megmutatta, mennyire pazarlóan működik a más pénzével gazdálkodó döntéshozók által működtetett állami és közösségi tulajdon, rendkívül kevéssé meggyőző.

A tervgazdasági múlt és napjaink rossz állami és önkormányzati gyakorlatai - melyekkel szemben szerencsére számos jót is találni - semmit nem mondanak arról, milyen munkamegosztást érdemes kialakítani a magán- és a köztulajdon között. Abból, hogy a BKV-nál lopnak, nem következik, hogy privatizálni kell a János kórházat. Az, hogy a magyar állam drágán lát el sok, szükségszerűen bürokratikusan koordinált tevékenységet, még nem jelenti, hogy ezeket lehet és érdemes piacilag koordinálni.

Bauer azért is elmarasztalja Szilit, mert kritika tárgyává teszi a magyar gazdaság "dominánsan multinacionális karakterét". Nos, a külföldi tőke szerepvállalásának elutasítása távol áll tőlem, de én sem gondolom, hogy a hazai és a külföldi tőke közötti arányok kérdése irreleváns volna. 2006 és 2008 között a gazdasági miniszter tanácsadójaként többször foglalkoztam ezzel a kérdéssel, és arra jutottam, hogy a hazai tőke szerepének védelme, a nemkívánatos cégfelvásárlások megakadályozása nagyon is lényeges gazdaságpolitikai érdek. A probléma a Lex Mol körüli vita idején vált a leginkább explicitté, ami néhány meghatározó jelentőségű gazdasági eszköz felett gyakorolt hazai tulajdonosi kontroll megőrzéséről szólt.

E nélkül a Mol mára esetleg egy nehezen átlátható tulajdonosi szerkezetű, erőteljes politikai befolyás alatt álló külföldi vállalat ellenőrzése alá került volna, mint arra az orosz Szurgutnyeftyegaz tulajdonszerzése utal. Nem kell ahhoz Hernádi Zsolt barátjának lenni, hogy az ember belássa ennek veszélyeit a magyar gazdaságra és a gazdaságpolitika mozgásterére nézve. Ahhoz sem kell elvakult gazdasági nacionalistának lenni, hogy számot vessünk a foglalkoztatásban, a kistelepülések fejlődésében és a társadalom középrétegeinek megerősítésében meghatározó szerepet játszó, döntően hazai tulajdonú kis- és középvállalatok jelentőségével.

Bauer szerint hamisak a jobboldal Szili által is visszhangzott vádjai, miszerint az MSZP-SZDSZ-kormányok igyekeztek kivonulni a jóléti rendszerekből, az oktatásból, az egészségügyből. Bauer szerint nem ez történt, hanem az, hogy "az állami szerepvállalás megtartása mellett, annak új formáival, a magánkezdeményezés és a verseny bekapcsolásával próbáltak reagálni arra a helyzetre, hogy a jóléti rendszerek rohamosan növekvő kiadásait nem lehet a rendelkezésre álló adó- és járulékbevételekből fedezni".

Ha, mint Szili írja, "a magyar társadalom a teljesítőképesség mai szintjén is megtermeli az erőforrás-fedezetet ahhoz, hogy az oktatást, az egészségügyet, a társadalmi szolidaritást fenntartó szociális-jóléti szolgáltatásokat közpénzekből lehessen működtetni", akkor vajon mi eredményezi az államháztartás ismétlődően visszatérő hiányát - kérdezi Bauer. Nos, úgy gondolom, hogy a kétezres évek kétségkívül egyik legfontosabb gazdaságpolitikai problémájának tekinthető krónikus államháztartási hiány nem értelmezhető ebben a keretben. A magyar államháztartás nagyjából annyit költ oktatásra, mint a környező kelet-közép-európai országok, az egészségügyre fordított közkiadások szintje pedig nem csak az EU-ban számít rendkívül alacsonynak, hanem Kelet-Közép-Európában is.

Az az ámokfutás, amit az MSZP-SZDSZ-kormány 2006 és 2008 között az egészségügyben rendezett, nem igazolható a forráshiánnyal. A magyar állam a felsoroltak közül csak a szociálpolitikára költ többet, mint azt az ország fejlettségi szintje indokolná, ez azonban nem a reformellenes erők aknamunkájának a következménye, hanem elsősorban a krónikusan alacsony foglalkoztatásé. Azokat tartjuk felszínen a többnyire nem különösebben nagyvonalú, de a fejlettségi szintünkhöz mérten valóban óriási terhet jelentő jóléti transzferekkel, akik kiszorultak a munkaerőpiacról - és valódi piaci körülmények között többnyire kevés esélyük van oda visszatérni.

Dönthetünk úgy, hogy a támogatásukra kevesebb pénzt szánunk, de ezzel a társadalom jelenleginél is súlyosabb kettészakadását idézhetjük elő, még rosszabb mobilitási esélyekkel és még súlyosabb - az etnikai konfliktusokat egyre inkább felerősítő - szegregációs folyamatokkal. Arra sem árt emlékeztetni, hogy az alacsony foglalkoztatást és a szegregációs folyamatokat többek között éppen az az egyoldalú liberális gazdaságpolitika erősítette fel, amely az állami szerepvállalás leépítésére törekedetett és ellenezte a kereskedelmi liberalizáció körülményei között versenyképtelenné váló hazai vállalatok támogatását.

E gazdaságpolitika képviselői - a legpregnánsabban a Bauer által hivatkozott Bokros Lajos - manapság a jóléti kiadások leépítését, a társadalombiztosítási ellátások mind szélesebb körű privatizációját, a középosztálynak kedvező adórendszert és a krónikus alulfoglalkoztatástól leginkább sújtott szakképzetlen munkaerő számára előnytelen járulékreformot javasolnak.

Lehet és kell is kritizálni a valódi gazdaságpolitikai alternatívát nem nyújtó, demagóg antikapitalizmust. A társadalmi problémákra érzékeny liberális gazdaságpolitika azonban nem hagyhatja figyelmen kívül saját hibáit, kudarcait. Nem elég újra és újra felmondani a 15-20 éve ismételgetett téziseket, azzal is számot kell vetni, ami ezalatt Magyarországon meg a világban történt. E nélkül a társadalmi progresszió baloldali és liberális hívei aligha szerezhetik vissza a tekintélyüket - még akkora tudás és erkölcsi hitel birtokában sem, mint amekkorával Bauer Tamás rendelkezik.

A szerző közgazdász