Meglehetősen unalmas - és bizonyára unják is már az olvasók -, hogy az ember időről időre kisebbségvédő cikket ír, hiszen a mai Európában a kisebbségüldözés, a kisebbségek hátrányos megkülönböztetése a norma, a szabály, amely alól szinte nincsenek is kivételek. A most újraválasztott Európai Parlamentbe rengeteg (nyíltan vagy burkoltan) rasszista, etnicista, sovén, felekezeti uszító, idegengyűlölő képviselő jutott be (nemcsak a nyíltan fasiszta pártok figuráiról van szó!), a helyzetet pedig versengve trivializálják, banalizálják az újságok és egyéb "tartalomszolgáltatók". Ez lélektanilag érthető, hiszen nehéz szembenéznünk evvel az új világgal, amelybe belekerültünk.

Ez az új világ, ez az új helyzet, amely történetileg lezárja az 1989-cel, a "rendszerváltással", a "fordulattal" kezdődött korszakot, sok mindennel jellemezhető, és tudatában vagyok annak, hogy a kisebbségüldözés szindróma, tünet, okozat, nem ok. Egyebütt írok róla, hogy miben látom a kialakult rettenetes állapotnak az okait - s ezek között csak alárendelt szerepet játszanak az európai kormányok és más politikai intézmények hibái -, most csak arra van terem, hogy a szokásos terméketlen, meddő módon tiltakozzam, fölháborodjam, elítéljek; holott láthattuk az elmúlt húsz esztendőben, hogy ez nem vezet sehová.

A jogvédő lelkifröccs két évtizede még azt se érte el, hogy mindenki belássa vagy legalább képmutatóan úgy tegyen, mintha belátná: nem szép dolog rasszista, sovén disznónak lenni; egyre többen vélik úgy, hogy igenis gyönyörű dolog, föltéve persze, hogy az illetőket nem nevezik rasszista, sovén disznónak, mert arra azért még érzékenyek.

A kelet-európai nemzeti kisebbségek függősége, olykori elnyomottsága, üldöztetése, erőszakos asszimilálása, áttelepítése, zaklatása, szimbolikus megalázása az egyik mozgatója volt a rendszerváltásnak. Ma már kevesen emlékeznek rá, de az 1980-as évek végén a romániai magyarok sanyarú sorsa az egyik legfőbb jelképe volt a "keleti" diktatúrák tarthatatlanságának - a lengyelországi szükségállapot után talán a legfőbb. Akkori (naiv, fölületes, téves, bár jóhiszemű) érveink a polgári "demokrácia" mellett tartalmazták ugyanazt az ígéretet, amellyel a kommunisták is éltek 1945-ben, s amelyet ők éppúgy nem váltottak be, mint rendszerváltó nemzedékem 1989 után: ígéretünk szerint az új, "szabad" rendszer majd megszünteti a nemzetiségi elnyomást - arra nem is gondolt senki, hogy netán létrehozhatja a nyílt fajüldözést... - és "légiesíti" a határokat.

A Csehszlovák Köztársaság baljóslatú fölbomlásából létrejött új szlovák állam rögtön éles nacionalizmusával hívta föl magára a figyelmet, de ez - mint másutt is - a kilencvenes évek második felétől tompult. S evvel együtt bágyadt el éberségünk is. Csak Robert Fico baloldali, jobboldali és szélsőjobboldali nacionalistákból összeállított - igen népszerű - kormányának kemény magyarellenes hangneme ébresztett föl bennünket szendergésünkből.

(A szlovákiai - és csehországi - állami cigányellenesség nem újdonság.)

A retorika nem volt üres.

A szlovákiai Nemzeti Tanács (parlament) döntése bebizonyította, hogy vissza lehet térni a legsötétebb idők gyakorlatához. A nemzetiségi nyelvhasználatot megtiltják gyakorlatilag mindenütt, ahol a szlovák államnak hatásköre van, kivéve az oktatást, ahol súlyosan korlátozzák. (A részletekről a magyarországi médiák beszámoltak.) Ha a törvényt végrehajtják, a szlovákiai magyarok nyelvi-kulturális helyzete hasonló lesz ahhoz, ami az ötvenes évek Csehszlovákiájában, a nyolcvanas évek Romániájában volt jellemző. (Bár természetesen tiltakozhatnak ellene, nyilvánosan bírálhatják, s ez korábban nem lett volna lehetséges. Mindennek ellenére ez nagy dolog.)

Ismétlem: az efféle a mai Európában nem ritkaság. A szlovák állam az Európai Unió, a NATO, az Európa Tanács, az EBESZ tagja. Aláírója a szokásos emberi jogi egyezségokmányoknak, szerződéseknek. Mindez írott malaszt. Robert Fico pártja még mindig a Szocialista Internacionálé tagszervezete.

Fölháborodni lehet, de teljesen fölösleges. Minden európai államnak vaj van a fején, egyik se nagyon tehet szemrehányást a másiknak. A cigánykérdés rasszista "kezelése" - amelynek a legutóbbi gyalázatos példája a belgrádi romák gettóba rekesztése az Universiade szerbiai versenyeinek tartamára, némelyek szerint pedig tovább - a minta, amelyet követve a kelet-európai soviniszták a nemzetiségi kérdést (és persze minden hatalom nélküli társadalmi csoport kérdését) el akarják és el fogják intézni.

Az pedig végképp kilátástalan - és senkit nem fog meggyőzni -, ha magyar nacionalisták fogják szlovák nacionalista kollégáikat bírálni, mert történetesen magyarok a célpontjai diszkriminációs intézkedéseiknek. Igaz, antinacionalisták és antirasszisták se mentek sokra az utóbbi időben, amikor összehangolatlan tiltakozásokat menesztettek az éterbe. Ameddig nagy, gazdag és erős nyugat-európai államokban az folyik a bevándorlókkal szemben, ami folyik, addig nem igazán hihetünk beavatkozásuk őszinteségében vagy hathatósságában.

Minden eddigi diplomáciai, propagandisztikus, jogi stb. lehetőség kimerült.

Maradna az erő. Attól eltekintve, hogy a magyar államnak - láthattuk - nincs ereje, hogy legalább a külhoni magyar kisebbségeket megvédje, az erő használata nemzetiségi problémák megoldására épp annak a nacionalista politikának az eszköze, amely a problémákat (közvetlenül) okozza.

Ez az impasse, ez a tehetetlenség, amelyhez a nemzetiségi, kisebbségi, etnikai kérdésekben a mai polgári demokráciák a reménykedés kihamvadása után érkeztek el, világosan mutatja, hogy az 1989 utáni kelet-európai új rendszerek (és a nyugat-európai régi rendszerek) összes morális és materiális tartalékai kimerülőben vannak. Előítéletes, korlátolt zsebdiktátorok azt csinálnak, amit akarnak.

A rendszerváltás által fölkínált, egykor valóságosnak tetszett előnyök és esélyek száma egyre fogyatkozik. Az 1989 utáni rendszerekben szokásos emancipációs, diszkriminációellenes stratégiák, toleranciaprojektek ("empowerment", "mainstreaming") a legérzékenyebb esetekben kudarcot vallottak.

Hogy egyebekről ne is beszéljünk.