A szerző irodalomtörténész, újságíró

Manapság is tapasztaljuk, hogy a honszeretet szép érzeményével mennyire visszaélnek, amikor a jobboldalon azt hirdetik: csak az ő híveik igaz magyarok, míg a másik oldalon neoliberális zsidó kozmopoliták rontják a haza tiszta levegőjét. Akiknek legalább is a határokon kívül lenne a helyük.

A gyűlölet térnyerését figyelve Gyurgyák János (Minerva baglya, május 30.) imponáló energiákat szentel a nemzeti kérdés irodalmának a tanulmányozására Széchenyi Istvántól Szabó Zoltánig és Ilylyés Gyuláig. Nem szűnik meg figyelmeztetni a baloldalt, hogy ne becsülje le a nemzeti kérdés jelentőségét. Meglepő módon mégis elfelejti, hogy a baloldal szervezetei, elsősorban a kommunista párt milyen rendkívüli energiával bizonygatja nemzeti elkötelezettségét. Olyannyira, hogy már 1945-ben azonnal piros-fehér-zöldbe öltözött. Révai József nem győzte hangoztatni, hogy pártja a legigazabb hazafiság szellemében szolgálja a nemzet ügyét. És ezt őszintén hitte is. Kádárék szintén buzgó hazafiaknak vallották magukat.

Kétségtelen, hogy a baloldalon szép számmal akadnak olyanok, akikben nem buzog a hazafias érzelem, akiket az élet más aspektusai jobban izgatnak. Miért lenne bűn, ha valakinek az érdeklődését a haza sorsa helyett az informatika rejtélyei vagy az onkológiai kutatások kötik le? Miért lenne hazafiatlanság a neoliberalizmusnak az a figyelmeztetése, hogy a piac törvényszerűsegeit nem szabad negligálni, mert az hosszabb távon a nemzetgazdaság összeomlásához vezethet, ahogy azt most a saját bőrünkön érzékelhetjük.

Gyurgyák János végül is a nemzeti érzést kutató elődeinek nyomdokain haladva azt keresi, miként lehet a hazafiasság korszerűsített fogalmát oly módon szalonképessé tenni, hogy a jogos érzelem ne állítsa szembe a magyarságot a szomszéd népekkel, hogy az ezeréves határok visszaállítását kívánó törekvések értelmetlenségét úgy fogadtassa el a bús magyar szívekkel, hogy lelkük mélyén megőrizhessék a nemes ábrándot. Ne akarjuk visszakapni hegyeinket - polemizál Gyurgyák egy közismert Wass Albert-sorral, hisz azok a szívünkben mindig a miénk maradtak. Szerzőnk - egyébként jogosan - elválasztja egymástól az állam és a nemzet fogalmát, mondván, az utóbbi szélesebb entitás, hiszen a határokon kívül élő sok millió magyart is magában foglalja. Ennek érdekében a modern nemzetről adott meghatározása eltekint az államhatároktól. A magyarságnak ez a közössége persze már ma is létezik, de Gyurgyák a jövőbe tekintve a nemzet ideális összefogásáról sző lélekmelegítő ábrándokat, amelyben minden magyar egymás kezét fogva munkálkodik a nemzet felemelkedésén.

Esszéírónk azonban maga is sejtheti, hogy ez a "Szeressük egymást gyerekek!" felszólítás ugyanolyan reménytelen - valójában nem is elvárható - óhaj, mint az ezeréves határok visszaállítása. Bár - talán ma már nem is annyira meglepő módon - ennek a nemzeti eszménynek a megvalósítását a hatalom meghódítására törő Fidesztől várja.

Ám nyomát sem látni annak, hogy Orbánék magukévá tennék Gyurgyák óhajtó mondatokban megfogalmazott igényét a Fidesz megigazulására. Jelenleg még azt se nagyon remélhetjük, hogy a Fidesz vezérkara fel fog lépni a szélsőjobboldali lapokban, televiziós adásokban, internetes orgánumokban megszólaló verbális agresszió ellen.

Vajon várható-e, hogy egy Fidesz-kormány a jelenleginél eltökéltebben áll ki a veszélyeztett állampolgárok, elsősorban a romák védelmében? A gonosz példák természetesen megengedik, hogy a jóindulat gyurgyáki szintjén nyugodtan lehessen elmélkedni a nemzeti érzelmekről.

A baj ott kezdődik, amikor a békés felszínről a mélybe ereszkedve a vad, gyilkos indulatok poklába érünk. Ebben a lenti világban már nem hallgathatunk a hazai közgondolkodást megmérgező cigánygyűlöletről. Belefér-e a gyurgyáki definícióba a magyar cigányság? Ha igen, vajon el tudja fogadtatni a paprikáit féltő falusi parasztasszonnyal, a tanulni nem akaró cigánygyerekekkel kínlódó pedagógussal, hogy a cigány is a magyar emberek közösségének a része?

Gyurgyák Jánosnak tudnia kell, hogy ebben a kérdésében nincs olyan megható, szép formula, ami versenyre kelhetne a Jobbik demagóg rasszizmusával.

Hogy felejthetnénk, hogy éppen a hazaszeretet jegyében miféle népirtás folyt még nem is olyan régen Szerbiában. Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban, Koszovóban?

Napjainkban is erős rendőri, katonai ellenőrzés biztosítja a békét baszk földön Spanyolországban és Franciaországban. Fegyveres konfliktusokba torkollott már nemegyszer és torkollhat a jövőben is a Szovjetunióból kivált országok orosz kisebbségének védelme a balti államoktól Grúziáig. Tudjuk, Putyinék mindig hazafiúi kötelességüknek fogják érezni, hogy megvédjék a határaikon túlra került honfitársaik önrendelkezési jogát. Aláaknázott terület egész Afrika, ahol a határok a gyarmati örökség miatt nem követik az ott élő népek etnikai határait.

Az első világháború után Woodrow Wilson, az akkori amerikai elnök a népek önrendelkezési jogát a nagy szabadságjogok sorába emelte. Ez volt a jogalapja a Magyarországról levált országok, utódállamok megalakulásának. Mint mindig, ezúttal is a hatalmi erőviszonyok jelölték ki az állami határokat. És persze voltak fontosabb szempontok az etnikai elveknél: a határok védhetősége, a gazdasági életképesség.

A II. világháború után a csehek kitelepítették a Szudéta-területek németeit, nem bocsátották meg nekik, hogy a Hitlerrel rokonszenvező németek miatt határaik védhetetlenné váltak. Nem csoda, hogy hallani sem akarnak a németek visszatéréséről. Az elűzött németek viszont máig nem felejtették el, nem bocsátották meg a rajtuk esett sérelmeket.

A bécsi döntés után zászlóerdővel fogadott magyar csapatok látványa máig kitörülhetetlen emlék maradt a szlovákok tudatában. A felvidéki magyar zsidóság kiirtásával (ami a nácikkal rokonszenvező magyar hatóságok műve volt), majd a vesztes háború után a magyarok ki- és a szlovákok betelepítésével végül is sikerült a nemzetiségi arányokat a magyarság kárára számottevően megváltoztatni. Gyerekkoromban, a harmincas évek elején Kassán még majd mindenki magyarul beszélt, csak elvétve lehetett szlovák szót hallani. Mára megfordult a helyzet. Ezzel a néhány példával azt kívánom jelezni elsősorban Gyurgyák Jánosnak, hogy milyen darázsfészekbe nyúl az, aki komolyabban szembe kíván nézni a hazaszeretet, a hazafiság, a nemzeti érdek mélységesen összetett, ellentmondásos kérdéseivel. Egyelőre azt tapasztaljuk, hogy a világ nagy központjaiban a józan politikusok a status quo fenntartása mellett kötelezik el magukat. Jelenleg a felelős államférfiak és -nők, Obamától Merkelig a hazafias sérelmek orvoslásánál fontosabbnak tekintik a béke és nyugalom megőrzését.

És ez így van jól.