Jászi egyik fontos levelében arról értekezik ugyanis, hogy bár nagyra értékeli a hivatásos historikusok, a megszállott múltkutatók és az antikvárius érdeklődésű amatőrök azon törekvését, hogy a múltnak igazságot szolgáltassanak, ő mégis azt vallja, hogy a jelen kihívásai és a jövő megnyíló lehetőségei százszorta fontosabbak, mint a múlt ápolása. Széchenyi ilyen irányú gondolatai (s főleg tettei) pedig annyira közismertek, hogy ezúttal talán az is elegendő, ha ezekre csak emlékeztetek ("a Múlt elesett hatalmunkbul, a Jövendőnek urai vagyunk"). Történészként kissé lesújtva és feszengve, de liberális konzervatív gondolkodóként alapvetően egyetértve ezekkel a szellemi ősökkel, akik, lám, még ma is kalauzaink és beszélgetőtársaink, talán úgy értelmezném át ezt a felfogást, hogy bár jelenünk és jövőnk mindennél fontosabb, de a jelen kihívásaira adott helyes válaszokhoz elengedhetetlenül szükségesnek látszik történelmi tradícióink és múltunk ismerete, valamint e hagyományok kritikus megközelítése és folyamatos értelmezése. Nem szeretnék elmerülni ezúttal a történelem egyfelől objektív, másfelől konstrukciós voltának, valamint a történelem használatának és kihasználásának, sőt az ezzel való visszaélésnek intellektuálisan izgalmas, ugyanakkor nyugtalanító kérdéseiben. Annyit azonban megjegyeznék, hogy ez egyszer tudatosan válogatok a történeti hagyományban, s a magyar eszmetörténetből csak a számomra fontos gondolkodók nézeteire építek, bízva abban, hogy elkerülöm a Szűcs Jenő által legrosszabbnak tartott történetírói hagyományt, nevezetesen a közvetlen aktualizálásra törekvő vulgarizálást. A történettudomány és a történetírás ugyanis kétélű kard a nemzetek vonatkozásában is. Egyrészt a történészek maguk is teremtik a nemzeti múltat (Eric Hobsbawm találó kifejezésével: olyanok vagyunk, mint a pakisztáni máktermelők a heroinisták számára, nyersanyagot szállítunk nekik), másrészt viszont a szakavatott történetírás folyamatosan rombolja ezeket a mítoszokat és történeti toposzokat.

Eszmei pillérek

Előző esszéimben egy új magyar nemzetfogalom megalkotásához szükségesnek vélt eszmei hagyományokat (magyar szabadelvűség, szabadságelvű konzervatív hagyomány, népi mozgalom) tekintettem át. Talán nem túlságosan félrevezető hasonlattal élve, úgy szemlélem ezeket az intellektuális tradíciókat, mint egy újonnan felépítendő híd pilléreit, pesszimistábban fogalmazva: mint félbemaradt csonkjait. Kevésbé építettem a baloldali, nevezetesen a szociáldemokrata, a kommunista, a korai polgári radikális és a doktriner liberális irányzatok nemzettel kapcsolatos nézeteire, s kerültem ezekkel a szükségszerű ütközést. Az a véleményem alakult ki ugyanis az évek során, hogy, szemben a nyugat-európai országok baloldali pártjaival és ideológiai irányzataival, a magyar baloldal - a népiek és néhány kivételesen nagy író kivételével - igazából nem tudott mit kezdeni ezzel a problémával, azaz a nemzeti kérdést leginkább zavaró tényezőként értelmezték, ha nem egyenesen annak kiküszöbölésén munkálkodtak. S mind a mai napig a baloldalon a nemzeti érzés, a nemzeti közösség, a nemzeti identitás, a nemzeti szolidaritás problematikájának mégoly ártatlan felvetését is zavar, tartózkodás, de még inkább tudattalan görcsbe rándulás vagy éppenséggel zsigeri elutasítás követi, s azonmód a nacionalizmus, a sovinizmus, ha nem egyenesen az antiszemitizmus, a rasszizmus és a fasizmus jelenik meg lelki szemeik előtt. S bár legfőbb hivatkozási pontjaim, eszmei kísérőim és társaim ezen a meredek, sok veszedelemmel járó úton Széchenyi István, Eötvös József, Deák Ferenc, Szekfű Gyula, Horváth János, Németh László, Babits Mihály, Bibó István, de mindenekelőtt Szabó Zoltán lesznek, mégis egy percig sem feledkezem meg arról, hogy egy új magyar nemzetfogalom elfogadása nem történhet meg anélkül, hogy a magyar baloldalon fel ne oldódjon ez a történetileg talán érthető, ma már azonban anakronisztikusnak tűnő görcs. A magyar jobboldal ugyanis jogosan tette, s teszi szóvá ma is a baloldal ezzel kapcsolatos zavarait, mulasztásait, sőt bűneit (még ha a használt nyelvi formulák időnként távol is állnak tőlem), ugyanakkor a jobboldalt arról igyekszem meggyőzni, hogy az általuk használt nemzetfogalmak az esetek többségében dohosak és porosak, ezek következményei jórészt vállalhatatlanok, s nemritkán szakadékba vezetnek. Megközelítésem ezúttal tehát alapvetően kijelölő, normatív, s nem eszmetörténeti. Szabó Zoltán kedvenc kifejezésével élve, célom inkább a "terepfelverés", mintsem egyfajta pontos historiográfiai körkép felvázolása.

A nemzetek szükségességéről

Amellett szeretnék érvelni, hogy bár a nemzet - mint minden emberi organizáció - időhöz kötött, azaz nem öröktől fogva létező intézmény, s fogalma még az elmúlt ezer év magyar történelmében is folytonosan változott, ahogy azt Szűcs Jenő gondolatébresztő tanulmányaiban kimutatta, ugyanakkor a nemzet máig megkerülhetetlen, létfontosságú, mással nem helyettesíthető institúció. Úgy vélem, mai társadalmi, politikai és gazdasági bajaink (amelyek önmagukban sem jelentéktelenek, s amelyeket egyfelől az adósságcsapdába történő ostoba, s immár másodszori besétálás, másfelől az újraelosztás tűrhetetlenül magas aránya és az ezzel törvényszerűen együtt járó, s mindent elborító korrupció okozzák elsősorban, nem kellene ugyanis elfeledkezni Adam Smith bölcs mondásáról, hogy a gazdasági felvirágzáshoz három dolog kell igazán: béke, könnyű adók, valamint pártatlan és hatékony igazságszolgáltatás) mélyén épp a magyar nemzet zavarodottsága, megbicsaklása, ha nem egyenesen önpusztítása húzódik meg. Ebben is Széchenyit követem, aki szerint "szellemi alapon nyugszik jelenünk és jövendőnk, s szellemi alapokon emelkedik anyagi képzésünk, és nem megfordítva".

Igaz tehát, hogy a nemzet alapvetően modern jelenség, azaz mai formája alig több mint kétszáz éves múltra tekint vissza, mégis óvakodnék attól, hogy az éppenséggel nem jelentéktelen előzményeket (ennek igazolására Zrínyi Miklós vagy Bessenyei György műveihez utalnám az olvasót) vagy a nemzet etnikai gyökereit alulértékeljem. Másrészt viszont az is igaz, hogy a modern nemzet sok vonatkozásban a szó Benedikt Anderson-i értelmében valóban "elképzelt közösség", hiszen tagjai között az esetek többségében nincs közvetlen, személyes kommunikáció, még kevésbé vérségi-rokoni kapcsolat, ugyanakkor ez még korántsem magyarázza meg a dolgot a maga mélységében, hiszen a nemzettagok ennek ellenére mégiscsak éreznek valamiféle közösséget, nehezen megmagyarázható kapcsolatot egymás iránt, a nyelvi azonosságon túlmenően is. A nemzet ugyanis Janus-arcú jelenség, egyszerre társadalmi konstrukció, elképzelt, teremtett, elgondolt képződmény, ugyanakkor nagyon is reálisan létező valóság, amely mély és kiirthatatlan etnikai-nyelvi-prenacionális gyökerekből táplálkozik a múltból. Etnikumon természetesen nem biológiai-vérségi egységet értek, hanem olyan nyelvi, kulturális, valamint vélt vagy valós származási különbségeket számon tartó csoporttudatot, amely elsősorban annak tudatosításán alapul, hogy a saját etnikum tagjai és mások között éles határ húzódik. Ebből következően a tudati tényezők: az összetartozás érzése, a mi és ők közötti határvonal számontartása az etnikum esetében fontosabbak, mint valamiféle eleve adottként feltételezett, "objektív" kritériumok.

A nemzet esetében tehát nemritkán maguk a fikciók, a megalapozatlan történeti kitalációk, a költött képzelgések hozzák létre vagy éppenséggel erősítik meg a közösségi összetartozás tudatát - elég, hacsak a hun-magyar azonosságra vagy a románok esetében a dák-román kontinuitásra utalok -, ezek a mítoszok tehát önmagukban is közösségképző erővé válhatnak, függetlenül valós tartalmuktól. A történelem megteremtése, elfelejtése vagy félreértelmezése - ahogy ezt a nemzeti kérdés talán legmélyebb gondolkodója, Ernest Renan írta - lényeges tényező egy-egy nemzet kialakulásában és formálódásában. Az emlékezés és a felejtés furcsa, sokszor megmagyarázhatatlan váltakozása és követhetetlen oszcillálása lényeges eleme a nemzetté válás folyamatának. A nemzetté váláshoz ugyanis múlhatatlanul szükséges, hogy egy közösség tagjai sok tekintetben azonosakká akarjanak válni. Ehhez azonban - hiszen sok esetben eredendően nem voltak azonosak - felejtésre is szükség van. Anélkül, hogy mélyebben belemennék a zsidó-magyar együttélés kérdésébe (s annak bugyraiban végleg elmerülnék), szabadjon azt megjegyeznem, hogy ennek a problémának a mélyén sokkal inkább az emlékezés-felejtés feloldhatatlannak látszó ügye, semmint valamiféle nyílt vagy leplezett rasszizmus húzódik meg (bár arra is van példa bőséggel).

S az sem kérdéses, hogy ezen múltteremtő ideológiák, mítoszok mögött mindig a saját érdekeiket is érvényesítő értelmiségiek és politikusok állnak. De nagy hibát követnénk el, ha a nemzeteket csak ebből a konstruktivista-relativista szempontból közelítenénk meg, s elfeledkeznénk a nemzet arcának másik, nagyon is reálisan létező oldaláról.

A nemzetek szükségességének tételét sokféle indoklással lehet alátámasztani (eltekintve ezúttal azoktól, akik szerint a nemzetek öröktől fogva adottak, továbbá a nemzetek léte önmagában magyarázza szükségességüket).

Az első érvelés - amelyet legszínvonalasabban s máig hatóan Széchenyi István fejtett ki - úgy hangzik, hogy a nemzetek részei az isteni tervnek és gondviselésnek. A nemzetek sokféleségében egyfelől Isten teremtési célja teljesedik be. Másfelől minden nemzet egy sajátos karika abban a láncolatban, amelynek fokain az emberi nem a tökéletesség felé emelkedik. Így megkerülhetetlen erkölcsi feladatunk, hogy megmentsünk vagy megtartsunk egy nemzetet az emberiségnek, továbbá múlhatatlan kötelességünk "sajátságait, mint ereklyét megőrizni s szeplőtlen minőségében kifejteni, s nemesíteni erőit, erényeit". Egy liberális konzervatív számára az sem mellékes, hogy magyar nemzeti sajátságnak Széchenyi - természetesen a számára oly fontos honi nyelv mellett - az alkotmányossághoz való ragaszkodást és a szabadságvágyat látta, tehát két, ma is teljes mértékben vállalható és követhető értéket, így nem veszett el abban az ingoványban, amelybe később a nemzetkarakterológusok, a magyarkodók, a ködevők és a fajvédők belesüllyedtek, és süllyednek ma is.

A pszichikai-szociálpszichológiai-antropológiai megközelítések ezzel szemben úgy érvelnek, hogy a nemzetek létének nincs szüksége ilyen vallási-teológiai alapokra. Az emberi lények csak közösségben tudnak létezni és kiteljesedni, s a nemzet az a legtágabb közösségi forma, amely biztosítja az ember számára az otthonosságot és a biztonságot, tehát azt a barátságos közeget, amelyben az egyént sajátjai, s nem idegenek veszik körül.

Az újabb kulturális antropológiai kutatások kifejezetten kiemelik az ember közösségi lény mivolta és az etnikai-nemzeti identitás közötti összefüggést. Az identitással és az azonosságtudattal kapcsolatos a nemzet integráló, egyesítő és bizonyos feladatokra mozgósító szerepe is. A nemzet ugyanis - ahogyan azt egyik tanulmányában Gyáni Gábor pontosan megfogalmazta - az egyedüli tárgyias erő, amely hatékonyan képes integrálni az individuumokra, csoportokra, rétegekre és osztályokra szétbomlott társadalmat, mivel az állam sem erőszakszervként, sem pedig érdekkiegyenlítő szerepében nem tudja ellátni ezt az összefogó, integráló funkciót. A nemzetnek ez az összetartó, cementező, egyéni és csoportérdekeket háttérbe szorító szerepe különösen a külső támadások idején, szükséghelyzetekben, válságok közepette válik igazán világossá és egyben fontossá. Konjunktúrában, gazdasági emelkedés idején sem tűnik el teljesen, de bizonyos mértékig háttérbe szorul, szerepe alig-alig érzékelhető, leginkább piros betűs ünnepek előadói szónokolnak felőle, de válságidőben a lemondás, az áldozat hozatal, a másokkal való szolidaritás, egy következő nemzedékkel szemben érzett felelősségérzet, mind-mind olyan jelenségek, amelyek individuális alapon megmagyarázhatatlannak és értelmetlennek tűnnek. S mégsem azok!

Roger Scruton még ennél is többet állít, mert szerinte a nemzettudat és a demokrácia között szoros összefüggés áll fenn, hiszen nemzeti hűség nélkül a korlátlan ellenzéki fellépés veszélyezteti magát a kormányzást, a közös alap hiánya pedig - amelynek oly sok jelét láthatjuk ma Magyarországon - folyamatos krízisben tarthat egy országot. Ha nincs meg ez a közös alap, akkor folyamatos és feloldhatatlan konfliktusok, hideg vagy meleg polgárháborúk jellemzik a közéletet.

A fentebb felsoroltak mind-mind súlyos érvek a nemzet szükségessége mellett, én mégis azt tartom a legfontosabbnak, hogy egy olyan korszakban, amikor a nemzet sorsa egyrészt számunkra láthatatlan, jórészt idegen és fölöttünk álló szupranacionális politikai és főként gazdasági hatalmaktól függ, másrészt az úgynevezett infranacionális, azaz a regionális együttműködések és intézmények szerepe folyamatosan felértékelődik, mégiscsak meg kell maradnia ennek a nyelvi-kulturális egységnek, amelyet nemzetnek, nemzeti mivoltnak, vagy a szó Szabó Zoltán-i értelmében nemzetiségnek nevezünk.

S számunkra, magyarok számára van még két döntő érv. Egyrészt, a huszadik század során - akár tetszik, akár nem - a magyarság diaszpóranemzetté vált, s mint minden diaszpóranemzetnek, nekünk is létszükségletünk, hogy nemzettudatunkat fenntartsuk és erősítsük. Másrészt, az is elengedhetetlenül fontos, hogy megteremtsünk valamiféle egyensúlyt az individualizmus és a közösségi lét között, és a Kádár kor örökségét, azaz a szélsőséges individualizmust, ezt a valóságos morbus hungaricust (a valóság és a meghirdetett ideológiai maszlag közötti olló a kádárizmusban minden bizonnyal itt nyílt a legszélesebbre) legyűrjük valamiképpen. Az egyéni kiskapuk örökös kutatása, a "kaparj kurta, neked is jut" szemlélet, az intézmények formális működését felülíró informális megoldások keresése ugyanis a rendszerváltozás során nemhogy megszűnt volna, hanem még erős ideológiai támogatást is kapott egy félreértett kapitalizmus kép okán. A szolidaritás- és felelősségérzet kialakulása, az intézményekbe vetett bizalom helyreállítása, s legfőképp a közjó visszahelyezése a politika centrumába nem lehetséges sem egyéni érdekekre történő hivatkozással, sem állami szabályozással vagy erőszakkal, minden kétséget kizáróan a nemzeti hűség az egyedüli tárgyias erő, amely ezt elérheti.

Nemzeti hűség és nacionalizmus

Alfred Kroeber és Clyde Kluckhohn az ötvenes évek elején megjelent könyvükben a kultúrafogalom 162 jelentését gyűjtötte össze. Nem lenne ez másképp a nemzet vagy a nacionalizmus kifejezésekkel sem, ha vállalkozna valaki egy ilyen jellegű munkára. (E könyv hiányában az érdeklődőket Kántor Zoltán tanulmányaihoz utalom.) Engem azonban most nem egy precíz definíció érdekel, hanem sokkal inkább az a kapcsolat, amely a nemzet és a nacionalizmus között fennáll, lévén a két fogalom - szemben a széles körben elterjedt felfogással - korántsem azonos. A problémát alapvetően az okozza, hogy a nemzeti szóval kapcsolatos kifejezések (nemzeti identitás, nemzeti hűség, nemzeti érzés stb.) szinte kivétel nélkül pozitív érzelmeket keltenek, s olyan más fogalmakkal állnak szoros kapcsolatban (hazaszeretet, a haza védelme, nemzeti történelem, nemzeti hősök stb.), amelyek szintén pozitív értéktartalmúak. A nacionalizmus esetében már korántsem ez a helyzet, mivel a nacionalizmus egyrészt minden nemzeti mozgalom felhajtóereje, másrészt per definitionem háborús ideológia, egyfajta valláspótlék, amelynek a mélyén ami-ők ellentét lapul.

Az a feltételezés nevezetesen, hogy a kívülállók, ha nem is feltétlenül barbárok, nyemci (némák) stb., de mindenképpen rosszabbak nálunk. A nacionalizmus tehát a kívülállókkal szembeni különállást, ha nem éppenséggel a szembenállást önti szavakba (nemritkán tettekbe, ami gyakran háborúskodássá fajul). Ugyanakkor az is teljesen világos, hogy nemzeti identitást (tehát ezt a pozitív értéktartalmú valamit) leginkább csak nacionalizmus tud produkálni azzal, hogy közösséget hoz létre, közösségen belül belső homogenitást teremt, nemzeti múltat alkot, kijelöli a nemzeti kánont stb. Ezt a nyilvánvaló ellentétet sokan pusztán a nacionalista-patrióta szócserével oldanák meg (nacionalistának lenni rossz dolog, hazafinak lenni jó), míg mások a nacionalista-soviniszta terminusokkal bűvészkednek, sovinisztának nevezve azokat, akik abszolút elsőbbséget adnak a nemzet értékeinek minden más értékkel és érdekkel szemben. S olyanok is vannak, akik szépen hangzó, alkalmasint sok igazságot tartalmazó szóvirágokkal hidalják át a problémát: nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért (Illyés), a nacionalizmus ott kezdődik, ahol egy nemzet más nemzetek rovására akar kifejlődni (Németh László), nacionalista az, akit monomániás, fixált lojalitása kizárólagosan meghatároz, s arra predesztinál, hogy mindenkit s mindent e szerint ítéljen meg (Szabó Zoltán), a nacionalizmus a beteg nemzeti hűség tünete (Roger Scruton).

Bár ezt a belső ellentmondást teljes mértékben feloldani lehetetlen, de az általam preferált megoldás talán nagymértékben tompíthatja ennek a valós ellentétnek az élét.

A nemzet megközelítésében ma két, egymással homlokegyenest ellenkező álláspont uralkodik. A historicista-tradicionalista felfogás szerint (ezt leginkább hagyományhű történészek, néprajzosok és nyelvészek vallják) a nemzet primordiális, ősi jelenség, továbbá sajátos karakterrel rendelkező, ténylegesen létező társadalmi csoport, abszolút és tartós forma, amely ha változik is, az átmeneti formák között kontinuitás figyelhető meg.

A nemzeti identitás és azonosságtudat pedig nagyfokú állandóságot mutat. Ezzel szemben a konstruktivista-relativista álláspont szerint a nemzet homályos, tendenciózus és ideologikus fogalom, amelyet egy politikai elit bizonyos politikai-gazdasági célból szimbolikusan megkonstruál, s amely nem a földrajzi vagy a társadalmi térben, hanem csak és kizárólag az emberek tudatában létezik. A nemzet fogalmában nincs semmi állandó és kontinuus, a nemzeti identitás és azonosságtudat folyamatosan változik, és időről időre gyökeresen átalakul. A nemzet tehát emberi akarat, intellektuális invenció és társadalmi közreműködés terméke, azaz egyszóval társadalmi konstrukció, mert hogy a nemzetet létrehozó politikai-intellektuális elitek a születési helyhez és születési csoporthoz kötődő valóságos érzéseket beleerőltették egy ettől eltérő gyökerekkel rendelkező, lényegében politikai és adminisztratív szervezetbe. A tradicionalisták pedig - úgymond - tévedésben vannak, hiszen - mint Eric Hobsbawm véli - "a nemzet, mint az emberiség csoportokra való tagolásának természetes, Istentől származó kategóriája, mint inherens politikai végzet, nem egyéb mítosznál, mely néha képes a prenacionális kultúrákat nemzetté tenni, néha feltalálni őket, és gyakran megsemmisíteni".

E kétfajta nemzetfelfogásnak megfelelően a nacionalizmusnak alapvetően kétféle megközelítése alakult ki. A historicista-tradicionalista felfogás szükség szerűnek és elkerülhetetlennek tekinti a nacionalizmust, s ennek megfelelően jóval elnézőbben ítéli meg negatív értéktartományát és kilengéseit (különösen, ha azok a saját nemzet fiainak kilengései, de jóval kritikusabb, ha bennünket ér nemzeti sérelem). A kiváló cseh történész, Miroslav Hroch pontosan leírta a nemzetté válás három fázisát, amelyeket kivétel nélkül bejárt valamennyi kelet- és közép-európai nemzet: 1. egy nép kultúrájának, múltjának, irodalmának, nyelvének felfedezése, 2. nemzeti ideológusok, agitátorok megjelenése, akik a többiekben megkísérlik felébreszteni a nemzettudatot, és végül 3. tömegmozgalom, amelynek célja szinte kivétel nélkül egy nemzetállam megteremtése. Hroch is úgy vélekedik, hogy az európai nemzeteket nem a nacionalizmus találta fel, de ma még nem tudjuk igazán megmagyarázni a különböző nemzeti mozgalmak eredetét és kimenetelét, s azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy miért lettek sikeresek bizonyos nemzeti mozgalmak, s miért buktak el mások.

Ezzel szemben a konstruktivista-relativista álláspont szerint a nemzetek nem teremtenek államokat és nacionalizmusokat, a folyamat éppenséggel fordítva zajlik. Ez a megközelítés ennek megfelelően sokkal kritikusabban tekint a nacionalizmusra. Kiemelt témája a nacionalizmus tudatos kiagyalóiként bemutatott értelmiségi rétegnek, azoknak a bűnöknek, amelyeket ennek az ideológiának a nevében követtekel, valamint a nacionalizmus "hamis tudati" jellegének a bemutatása: "a nacionalizmus azt igényli, hogy erősen higgyünk valamiben - írja Hobsbawm -, ami nyilvánvalóan nem úgy van". A nacionalizmusnak ez a megközelítése nyilvánvalóan eltúlzott, hiszen a történeti folyamatok ennél összetettebben zajlottak le (például sok helyütt az állam hozta létre a nemzetet vagy éppenséggel szította a nacionalizmust), ugyanakkor tagadhatatlan, hogy ez a gondolkodási és kutatási irány minden bizonnyal helyesen irányította rá a figyelmet a nemzetek születése és a modernitás közötti összefüggésekre, jóllehet még ma is a történeti titkok közé tartozik, hogy a XVIII. század végén, XIX. század elején mitől is lett a nemzeti problematika minden kétséget kizáróan a központi kérdés.

Magyar nemzetfogalmak

Az 1848-49-es szabadságharc előtt a liberális nacionalista politikai elitben még élt a remény, hogy az általános jogkiterjesztés, valamint a magyarság - vélt vagy valós - anyagi, kulturális és szellemi fölénye miatt a magyarosodás, az asszimiláció kívánalma nem illúzió, s ez az elvárás őszinte követőkre talál majd a nem magyar ajkú népesség körében. 1849 után a magyar politikai osztály közvélemény-formáló vezérei, akiknek a valóságérzékenysége össze sem vethető mai utódaikéval, már pontosan látták, hogy ez nem fog menni. Az elsősorban Eötvös József és Deák Ferenc által kidolgozott kompromisszumos magyar politikai nemzet fogalma (Magyarország összes honpolgárai politikai tekintetben egy nemzetet alkotnak, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet, amelynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja), bár a kor színvonalán állt, s biztosította az egyéni jogokat a más nemzetiséghez tartozóknak is (akik ki is használták a helyzetet, még ha ma hajlamosak is megfeledkezni erről, s amikor hatalmi helyzetbe kerültek, maguk ennél sokkal könyörtelenebb gyakorlatot valósítottak meg), mégsem talált kedvező fogadtatásra körükben, s a századforduló magyar politikai elitje is egyre inkább egységes magyar nemzetállamban gondolkodott, és birodalmi lázálmokat kergetett. Ezt a koncepciót a Habsburg Birodalom gazdasági-katonai hatalma még fenntartotta, de amikor a Monarchia eltűnt a történelem süllyesztőjében, magával rántotta Szent István államát, a történeti Magyarországot is. A sors fintora, hogy ezt számunkra különös kegyetlenséggel tette, hiszen a trianoni béke nélkülözte az ésszerűséget, s még csak kísérletet sem tett arra, hogy igazságosabb határokat állapítson meg. Amire persze a "Mindent vissza!" bornírtsága s a politikai nemzet koncepció utáni űrt betölteni hivatott ezerfajta jobboldali és szélsőjobboldali kirekesztő, ostoba faji-etnikai nemzetfelfogások ugyancsak rossz válaszok voltak. De a trianoni békének ez a kettőssége (a nemzetiségeknek joguk van saját államukban élni, de nincs joguk a határaik közé szorult magyarságot elnyomni és asszimilálni, s a határ menti tömbszerű magyarságot tudatos eszközökkel megbontani) máig megakadályozza, hogy napirendre térjünk fölötte, s érzelmileg elszakadjunk (ha racionálisan már meg is tettük) az ezeréves határok illúziójától. Ez az érzelmi fixálódás azonban lehetetlenné teszi egyrészt, hogy tovább lépjünk egy modernebb nemzetkoncepció felé, másrészt, hogy megszabaduljunk a sérelmi politizálástól, valamint az örökös panaszkodástól és pesszimizmustól, harmadrészt, hogy észrevegyük az európai egységesülés és a határok légiesítése következtében megnyílt, s eddig kiaknázatlan lehetőséget Trianon felülírására és egyben lezárására, s a magyar nemzet újraegyesítésére. Erre ma az esélyek rosszabbak, mint voltak a rendszerváltozás éveiben, hiszen egyrészt eltelt húsz év semmittevéssel, másrészt volt egy ostoba népszavazási kezdeményezés, tragikus végkifejlettel.

Melyek ennek az új nemzetkoncepciónak a főbb elemei? Először is mindenekelőtt a jelenre és a jövőre orientáltság. Számomra aligha kétséges, hogy ebben a vonatkozásban Széchenyinek igaza volt, vagyis abba kell hagyni az illúziók kergetését, az örökös siránkozást, sopánkodást, kesergést, a történelmi sérelmek állandó felhánytorgatását. A jövőre orientáltságon, a tenni akaráson, az optimizmuson (még ha belül súlyos kétségek gyötörnek is), de mindenekelőtt a közjó központba helyezésén túl Széchenyi máig érvényesen kijelölte a legfőbb irányokat is (mégha a mai konkrét teendők mások is, mint voltak az ő korában): a nyelv védelme, a nemzet nyitottságának a megőrzése, a képzés-nevelés preferenciája, a szellemi-politikai elit fontosságának a hangsúlyozása, végül a gazdasági és társadalmi struktúra modernizálása.

Másodszor, a nemzet fogalmának szélesebb alapokra helyezése. A magyar nemzettudat ugyanis - mint ahogy arra Bibó István joggal figyelmeztetett - túlzottan territoriális jellegű. Nem a hegyek, a völgyek és a folyók adják a nemzet lényegét elsősorban, hanem - s ez Szabó Zoltán nagy felfedezése - az emberek. A magyar emberek, mégpedig a renani fogalomkiterjesztéssel: nemcsak a ma élők, hanem az ősök és a ma még meg sem születettek is beletartoznak ebbe a nemzeti közösségbe. A szélsőséges individualizmus sohasem fogja megérteni az ebből fakadó felelősségérzetet, azt nevezetesen, hogy felelősséget nemcsak a mával, de az utánunk következőkkel szemben is éreznünk kell. Ebből következik, hogy az "adjátok vissza a hegyeinket" csapnivaló és buta jelszó. Nem kell visszaadni, mert a miénk, anélkül, hogy azokat bárkitől is el akarnánk venni. A szalontai csonkatorony a miénk, amíg Arany János olvasmányunk marad, s a Házsongárdi temető is a miénk, amíg a "tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét" keressük. A különféle tájak - mint ahogy ezt Szabó Zoltán szépen leírta a Szerelmes földrajzban - nem harcolnak és vetélkednek egymással, hanem teremnek és ihletnek, s ugyanaz a táj több nemzetnek is lehet szülőföldje és ihletője. Ebből a szempontból - s jó lenne ezt végre észrevenni - az idő most nekünk dolgozik, hiszen a nemzetállamok szuverenitásának csökkenése a területhez kötődő hűségnek ilyen jellegű felfogását végre lehetővé teszi. A magyar nemzet eszerint ott van, ahol őseink éltek, ahol ma magyarok laknak, s ahol utódaink hazája lesz, azaz az így felfogott nemzetnek nincs semmi köze államokhoz vagy államhatárokhoz.

Jó, jó - kérdezheti valaki -, de kik azok a magyar emberek, akik a nemzetet alkotják? Van-e objektív kritérium ennek megállapítására, vagy ez csak szubjektíven határozható meg? Az objektívnek tartott valamennyi kritériumról (közös nyelv, terület, történelem, kultúra, etnikum) elmondhatjuk - s ebben igaza van Eric Hobsbawmnak -, hogy maguk is zavaros és kétértelmű fogalmak, jóllehet a magyar nemzet esetében a közös nyelv majdnem teljes egészében lefedi a nemzet fogalmát, de a közös kultúráról és történelemről ez már nem mondható el, a közös területről pedig még kevésbé. Mások a nemzethez tartozást individuális döntésnek tartják, tehát egyéni, szubjektív ismérv alapján határozzák meg ("magyar az, aki magyarnak vallja magát").

Történeti tapasztalataink viszont azt súgják, hogy ehhez az egyéni döntéshez - akár tetszik ez nekünk, akár nem - a közösség jóváhagyása is kell, amit kiszámíthatatlanul néha megad, néha nem. Azaz a nemzeti közösségbe tartozáshoz egyaránt szükséges az önbesorolás és a besorolás (self-ascription and ascription) is, tehát én magyarnak tartom magamat, s mások is így tekintenek rám.

A harmadik megközelítés kollektív alapú, de szubjektív jellegű, amelyet talán Renan fejtett ki a legszínvonalasabban. Eszerint a nemzet mindig pillanatnyi népszavazás eredménye, vagy más szavakkal: a nemzet emlékek gazdag örökségének közös birtoklása, s szövetkezés arra, hogy közösen éljünk tovább, és közösen kamatoztassuk az osztatlanul kapott örökséget, az az röviden: a nemzet közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. A fenti három megközelítés együttesen (a felsorolt megszorításokkal) jól körülírja a nemzet, így a magyar nemzet fogalmát is. Ennél pontosabb és mindenki által elfogadott meghatározást - akármennyi szellemi energiát fordítunk is rá - aligha fogunk találni.

Végül - s ez is alapvetően Szabó Zoltán gondolata -, az állam és a nemzet különválasztása (amennyire csak lehetséges). Ugyanis az állampolgárság egyfelől, valamint a nemzeti volt (nation-ness) vagy nemzetiség (nationality) másfelől, nem esik egybe, hiába mossa össze ezeket a fogalmakat a repülőtereken kitöltendő belépési nyilatkozat, s hiába rögzítik ezt egyes országok az alkotmányban. Mi magyarok a politikai nemzet fogalmával kapcsolatosan igazán megtanulhattuk, mit is érnek ezek a deklarációk valójában. A tiszta, kisebbségektől mentes nemzetállamokra törekvés beteg gondolat, a régi nemzetállami szuverenitás visszaszerzésének szándéka pedig merő illúzió. De nekünk, államoktól és államhatároktól független nemzetegyesítésre törekvő magyaroknak nem is érdekünk egy nemzetállamok Európája, sokkal inkább egy nemzetek Európája, ahol a nemzet a fenti értelemben, tehát magyar emberek nyelvi-kulturális közösségeként határozódik meg. A magyar államnak kötelessége jogállamként viselkedni állampolgáraival szemben (legyenek azok bármilyen nemzetiségűek), de emellett létre kell jönnie egy másik szolidaritás- és identitásközösségnek is, az egységes magyar nemzetnek, amelynek erős az azonosságtudata, vannak közös emlékei a múltból, s legfőképpen van közös terve a jövőre.

Esélyek

Végül tegyük fel a legkényesebb kérdést, mennyi esélye van egy ilyen új nemzetfogalom meghonosodásának Magyarországon? Vajmi csekély. A szélsőséges individualizmus, a magyar társadalom szétesése, továbbá a civil társadalom gyengesége miatt szinte semmi esély arra, hogy a magyarság alulról, spontán módon, az államtól függetlenül teremti meg ezt az új típusú nemzettudatot, pedig ez lenne a legkedvezőbb megoldás, s aligha kétséges, hosszú távon erre kell törekednünk. Rövid távon, átmeneti megoldásként maradnak a pártok és az állam. A baloldalon egy minden bizonnyal bekövetkező megrendítő vereség és összeomlás ugyan teremthet esélyt egy teljességgel új, vagy változatlan pártkereten belül megújult, igazi szociáldemokrata formációnak, amely végre szembe mer nézni a nemzeti kérdéssel, s a nemzeti hűséget nem az ördögtől valónak véli, továbbá hajlandónak mutatkozik együttműködni a jobboldallal egyfajta közös nemzeti alap megteremtése érdekében. A kádárizmusban szocializálódott eliten ugyanis ma az elöregedés és a korrumpálódás jelei mutatkoznak (az ifjú "szocialistákról" pedig talán jobb, ha szót se ejtek). Ennek a szocialista elitnek a tagjai nap mint nap végzetes elvakultságról tesznek tanúbizonyságot (Mezei Balázs és Molnár Attila Károly találó kifejezése), s örökösen "új Magyarországot" vizionálnak, miközben elvesztik mindenféle kapcsolatukat a "régivel", végül minősíthetetlen kormányzati tevékenységükkel példátlan módon saját maguk iktatják ki magukat a jövő tényezői közül. Az elmúlt 20 évben intellektuálisan és informálisan oly fontos és megkerülhetetlen liberális párt mára éppen ezen a területen vesztett a legtöbbet, eszmeileg zavarossá vált. Bár a közélet szüntelen hiszterizálásával, szervezett médiakampányokkal, nem létező ördögök falra festésével vagy reális bajok mérhetetlen felnagyításával sokat árthatnak egy új kiegyezési folyamatnak, ma már alapvetően nem számítanak, intellektuálisan teljességgel kiégtek, üressé váltak. A megoldás kulcsa - immár másodszor a magyar történelemben - a Fidesz kezébe kerülhet, mivel minden más lehetőség előtt lezárult az út. Kérdés, hogy a nemzedék vezetői tanultak-e egykori hibáikból és kudarcukból, tudatára ébredtek-e annak, hogy hosszú távon működőképes struktúrákat kell létrehozni, s nem a párthoz közel állókat kistafírozni, tényleges vagy képzeletbeli ezüsthajókat építeni, felismerték-e, hogy nem érdemes folytathatatlan tradíciókhoz visszanyúlni, tudják-e, hogy a társadalmi-gazdasági bajok megoldásán túl a feladat a magyar nemzeti közösség új azonosságának a megtalálása, s ehhez nem a szélsőjobboldalon keresztül vezet az út, végül, hogy a magyar kultúra a gazdaság mellett a legfontosabb stratégiai ágazat, s nem azonos azzal a tárcával, ahová egy pártvezér potenciális vetélytársait, politikai ellenlábasait vagy leggyengébb erőit, a selejtet küldheti. Magyar szempontból talán ezek az elkövetkező tíz év legfontosabb kérdései.

Sokan - látva azt az irdatlan mennyiségű irodalmat, amely a nemzeti kérdésről és a nacionalizmusról az utóbbi két évtizedben született - úgy gondolják, hogy Minerva baglya kiröpült, s jó jelnek vélik, hogy az a nemzetek fölött kering. Ezzel szemben nekem Minerva baglya egészen mást szimbolizál. Nem a homályt, s nem a megszűnést, hanem éppen ellenkezőleg, a félhomályban is világosan látó lényt. Ősi tapasztalat továbbá, hogy az alkony után, igaz, előbb a teljes sötétség, de utána mindig a hajnal következik...

Végre boldog magyarok