Thomas Nagel amerikai filozófus fölteszi a kérdést, milyen denevérnek lenni, de szerinte erre emberi ésszel nem tudunk válaszolni. Ha egy oroszlán beszélni tudna, nem értenénk meg, állítja Wittgenstein. Vajon, ha a denevérek, az oroszlánok, a baglyok beszélnének, és létre akarnák hozni a maguk politikai közösségét: értenék egymást? És a farkas a bárányt? Az emberek értik egymást? Ugyanolyan közösséget, egyetlen közös nemzetfogalmat akarnak? Megalkotható egy olyan nemzetfogalom, melyet mindezek a lények a magukénak ismernének el? Egyre többen állítják, hogy valamiféle új megegyezésre lenne szükség Európában, és az egyes államokon belül. Gyurgyák János is közös gondolkodást javasol egy új nemzetfogalom kialakítására (Minerva baglya, május 30.)

Nemzetet? Hogyan?

Tudósoknak kell az új nemzetfogalmat kidolgozni? Sajátjukként értik majd azt a nem tudósok? Érteni fogjuk mindannyian? A nemzet, amiként az élet, elsősorban nem elméleti kérdés, hanem az emberek közös gyakorlati életének összegző megragadása, melynek mindenki számára érthetőnek, elfogadhatónak kell lennie. Nem leíró, hanem előíró fogalom: milyen együttélési szabályokban egyez(z)ünk meg, amelyeket aztán - mivel egyetértünk - mindannyian be is tartunk.

Ha azt akarjuk, hogy jól is működjön sok ember politikai együttélése, akkor a közösség - ha úgy tetszik, a nemzet - meghatározott fogalmát elvileg minden egyes embernek jóvá kell hagynia a nyilvánosság előtt, és azután e nemzet eszméjét egyéni életében is követnie kell. Minden egyéb a puhább vagy keményebb rendőrállam formáját veszi föl, mert az emberek nem maguktól tartják be a közös szabályokat - adócsalók lesznek például. (Az adócsalás társadalmi elterjedettségének mértéke a nemzetiegyetértés-hiány és demokráciadeficit egyik legfontosabb indikátora.)

Amikor az amerikai parkolóőr a Kelet-Európából érkezett méltatlankodónak odavágja: "ez a világ legjobb országa", akkor egy hétköznapi helyzetben az amerikai nemzet fogalmát és gyakorlatát erősíti meg, önkéntelenül. Amikor a svájciak kivetik helyi közösségükből az adócsaláson rajtakapottat, akkor önként szavaznak saját nemzetükre és demokráciájukra. Vajon mi sikerült nekik, ami nekünk nem? Miért érzi az új, világlátott fiatalok nemzedéke a legtöbb "posztszocialista" országban, hogy a helyi anyanyelvre születni eleve hátrányt jelent a szakmai kifutási lehetőségek, az életszínvonal, az élettartam és az életminőség vonatkozásában? Nincs ennek is köze a régi nemzetfogalmakhoz? Használhatatlan alkotmányokhoz?

Vajon mit is jelenthet új közösség- vagy nemzetfogalmat javasolni? Ki javasol kinek és mit? A farkas a báránynak vagy fordítva? És mi lesz a bagollyal, a denevérrel? Kihez szól, kik fogják a javaslatot meghallgatni, a gyakorlatba átültetni, parkolóőrként, kétkezi munkásként, bankigazgatóként - vagy éppen éjjeli bagolyként?

A régi és az új

Egyáltalán: milyen problémákat lehet megoldani a nemzet fogalmával, mely nemcsak tisztázatlan, de valószínűleg nincs is egyetlen, mindenki által elfogadott és elfogadható tartalmi értelmezése? Így pedig a közös társadalmi akaratképzés közegévé vagy eszméjévé sem válhat. Problematikusnak kell tartanunk a második világháború vagy 1989 előttről eredő közép-európai nemzetfogalmak mai politikai relevanciával történő felelevenítését, hiszen a régió ideológiává váló nemzeteszményei sorozatosan emberi mivoltukból forgatták ki az itt élőket, egyik vereségből, népirtásból és üldöztetésből a másikba sodorva őket. Az embereket, akik csak jól és a lehetőségek szerint boldogan kívánnak élni. Nem olyan alkotmányra és nemzetfogalomra lenne szükség, ami közvetlenül ezt segíti? Nem ilyent fognak az egyes emberek is támogatni?

Új politikai fogalmaknak akkor van értelmük, ha a korábbinál jobb együttélést támogatnak és a közös akaratképzést hatékonyabban segítik. Akarata, szándéka ugyanakkor csak egyéneknek van: a politikai akarat áttételes, az egyének akaratának eredője. Az individuum és az individualizmus a modern demokráciában megkerülhetetlen: csak az egyén tud szándékosan cselekedni, ő maga dönt arról, hogy mit cselekszik, és maga felel tetteiért. Az "individualizmus" nem a szocialista rendszer kontraproduktív találmánya vagy mellékterméke, de még csak hagyománya sem. Tévedés az individualizmust az önzés kultuszának tekinteni: ez a nyugati kultúra alapvető fogalmának kelet-európai félreértése.

Individuumok nélkül nincs közösség, közös akarat, demokrácia, nincs szabadság, felelősség, morál. Az egyén felelős tetteiért, nincs kollektív felelősség és felelősségre vonás. Az egyének a közösségben tagolhatják akaratukat, és cselekvési szükség esetén megegyezésre jutva együtt akarhatnak bizonyos problémamegoldó akciókat. (A politika valójában a közösség cselekvési kényszerének megnyilvánulása.) Ha az együtt akarást országnyi területre kívánjuk kiterjeszteni, akkor egy ilyen közösség megalkotása nem lehetséges a múlt megismerése és figyelembe vétele nélkül. De a megismerés nem jelent követést, a leírás nem kell, hogy előírássá váljon.

A demokrácia fölött nincs semmi

A történelem nemcsak tanítómesterünk, hanem akadályozónk is lehet abban, hogy olyan eszméket alakítsunk ki, melyek megfelelnek szükségleteinknek és megoldják problémáinkat. Az Amerikai Egyesült Államok gondolkodói rájöttek, hogy a demokrácia polgáraiként nem hagyhatják magukat kritikátlanul a demokrácia előtt létrejött fogalmak által vezérelni. A nemzet kelet-európai, demokrácia előtti, etnikai vagy nyelvi alapú fogalma ilyen. Nem alkalmas a demokráciabéli társadalmi élet vezetésére. Ez ugyanis nem lehet etnikai vagy nyelvi alapú: a demokrácia alapelvei nem nyelviek és nem etnikaiak, a demokrácia fölött pedig nincs semmi, semmi nem alapozhatja meg önmagán kívül, miközben a demokrácia elve mindent meghatároz.

Jürgen Habermas hangsúlyozza: a tizenkilencedik század elejére Amerikában és Franciaországban világraszólón megalkották az együttélés olyan formáját, mely nem a király hatalmára, hanem a tevékeny, találékony, saját és közössége életét alakító polgár szükségleteire, vágyaira és elgondolásaira épült. Létrejött a gazdaságból visszahúzódó, adminisztratív, adószedő állam, mely törvényes kereteket és infrastruktúrát biztosított a gazdasághoz, és az emberek egyénileg szervezett életéhez. Mire az eszme a tizenkilencedik század közepére az európai kontinens közepéig ért, elfelejtődött vagy értelmezetlenné (habár nem értelmezhetetlenné!) vált a tény, hogy az amerikai alkotmány és a francia forradalom eredeti racionális eszmeisége valójában egyetemes következményekre vezető és a jogalkotást ellentmondást nem tűrően meghatározó fogalmakon alapult; az emberek feltétel nélküli egyenjogúságán, szabadságán, az ezzel együtt járó felelősségvállalásán, azon, hogy a polgár a saját eszét használja, és nem mások által vezetteti magát.

Ezek a demokratikus nemzetalkotások semmit sem mondtak az emberi kultúráról, nyelvről, etnikumról vagy gazdaságról, hanem csak néhány ésszerű és mindenki által elfogadható praktikus fogalmat kívántak a politikai gyakorlatba ültetni. Nem azt írták elő, hogy az emberek így és így éljenek, ezt vagy azt a nyelvet beszéljék, ilyen vagy olyan vallásúak legyenek, ezeket vagy azokat az énekeket dalolják, így vagy amúgy törekedjenek a boldogságra, hiszen a nemzetteremtő alkotmányozók nagyon jól tudták, hogy az ilyen előírásokkal a vég nélküli ellenségeskedések magjait vetik el.

Tudatosították, hogy az emberiségre sötét jövő várna, ha egyes etnikumok vagy nyelvcsoportok érzelmeit, hangulatait hordozó énekekre, költeményekre vagy mítoszokra alapoznák az együttélés formáit és intézményeit. Pusztán a másik tiszteletét és mindenki egyenjogúságát írták elő kötelezően és feltétlenül - és ezt is folyamatában, eljövendő megvalósulásának intézményi, jogi lehorgonyzásával és garantálásával. Meghatározták azokat az elveket és intézményeket, amelyek biztosítják, hogy a politikában egyik ember vagy intézmény sem uralkodhat el vagy nyomhatja el a másikat, miközben a magánéletében mindenki azt csinál, amit akar, amíg nem fenyegeti a másikat. A demokrácia nem a boldogságot biztosítja, hanem a szabadságot, hogy mindenki a maga boldogságát keresse és alakítsa anélkül, hogy mások ugyanilyen törekvéseit korlátozná vagy veszélyeztetné. A demokrácia alapelvei fölött egyetlen más eszme, ideológia sem érvényesülhet, mert az fölszámolná a kölcsönös tiszteleten alapuló demokratikus együttélést és folyamatokat.

A megkésett kelet-európai nemzetfejlődés univerzális elvek érvényesítése helyett etnikai és nyelvi alapúvá vált, az amerikai és a francia kezdeményezés egyetemes befogadó (inkluzív), racionális, procedurális modellje helyett kizáró (exkluzív) egynyelvű nemzetképletek jöttek létre, a "ki, ha nem én" hangoskodó nemzeti mítoszai, melyek éppen ellenkező hatást váltottak ki, mint az eredeti alkotások. Ezek mindig is korszerűtlenek voltak Amerika vagy Franciaország felől nézve, ám az internet, a repülőgép, a gazdasági és részben kulturális globalizáció korában súlyos gyakorlati következményeket hordozva lettek végképp azzá, amikor is a nemzetállamok teljesen képtelenekké váltak a polgáraik életét befolyásoló, határokon túlnyúló folyamatokat ellenőrizni és szabályozni.

Van értelme olyan nemzetet építeni, olyan nemzetfogalmat kialakítani, amely nem tud megvédeni bennünket, nem tud problémáinkra választ adni? Nem kellene új nemzetfogalmunkat érdekeink tényleges képviselete szerint kialakítani, a tizennyolcadik századi amerikai jelszót felhasználva, "nem adózunk képviselet nélkül"? Nem kellene azt mondani: nem adózunk olyan nemzetfogalomnak, amelyben nem képviselhetjük magunkat, és amely nem képes érdekeinket képviselni?

Közös európai identitás

Európában új, kettős nemzetfogalomra lenne szükség, ahogy ezt Habermas évtizedek óta hangsúlyozza: egy európai-politikai és egy helyi, inkább kulturális nemzetfogalomra, mely területtől független lehetne, és nyelvben, zenében vagy más formában nyilvánulhatna meg. Az európai politikai nemzetfogalom inkluzív lenne, segítségével minden európai ember meghívást kapna a felelős együttélésre. A kulturális nemzetfogalom sajátos, helytől független csoportképző funkcióval bírna. Az egyes európai államoknak annyi politikai és nemzetalkotó szuverenitásra van szükségük, mint az Amerikai Egyesült Államok tagállamainak, a Német Szövetségi Köztársaság szövetségi államainak, vagy a svájci kantonoknak.

Mindebből következik a kettős nemzeti identitás, egy átfogó és egy helyi, ahogy ez Amerikában vagy Svájcban látható. Az európai identitás minden európaié. A helyi nemzeti identitás nem mondhat ellent az európai, egyetemes elvekre épített identitásnak, mert így magával a józan ésszel (a másik tisztelete stb.) ellenkezne, és észnélküliségre, erkölcstelenségre, kirekesztésre (exkluzivitásra) egyetlen nemzetet sem lehet alapítani. Az irracionalitás nagyon gyorsan bünteti, és előbb-utóbb fölszámolja hordozóját - a történeti példák ismertek.

A tizenkilencedik században az érzelmek váltak állam- és nemzetalapítóvá. Az új Európában az észnek, a gondolkodásnak kell államot alapítania. Az ész és a gondolkodás nem privilegizál egyéneket vagy csoportokat, hanem mindenkit egyenlő mértékben állít középpontba - hiszen minden ember önmaga számára a világ középpontja, a demokrácia pedig az egyének felől, az egyének által épül és marad fönn. Európainak és magyarnak lenni privilégium. Európainak és románnak lenni ugyanígy. Az érzelem ezután, a racionális alapítás után ki fog alakulni, jelzik a parkolóőrök, vagy a lábbal szavazó bevándorlók milliói - és mindez jobb lesz, biztonságosabb, mint korábban.

A közös identitás és nyelv az egész kontinensen érvényes lenne (mint ahogy már érvényes is tudományos és diplomáciai tanácskozásokon, vagy az üzleti kommunikációban). A helyi nyelv maradhatna a költők, próféták, szakácsművészek számára, akiknek művei viszont éppen a politikamentes érvényesség miatt nem taszítaná a más helyi kultúrájúakat, hanem inkább még vonzaná is. Kit ne érdekelnének más népek érzései, költeményei, ízei, ha nem leigázni akar, hanem az egyéni életet gazdagítani? Véletlen talán, hogy Svájcban és Amerikában elképesztő mennyiségben találjuk meg a világ népeinek konyhaművészetére épülő különleges vendéglőket? Hogy a világ népeinek tehetséges fiataljai szívesen vándorolnak be ezekbe az országokba? A saját politikai érvényesítés- és érvényesüléskényszerük alól felszabadult kultúrák békésen versengő kavalkádja egy nyitott, színes, új értelemben izgalmas kontinens képzetét vetíti előre.

Talán ez lenne Európa utolsó szabadságharca, az európai nemzeti kultúrák önfelszabadítása saját politikai érvényesülési kényszerükből. Bőven lenne hely, több hely lenne, mint eddig, az érzelmeknek, a helyi zenének, verseknek, labdarúgó és egyéb versengéseknek. Senki sem félne a másik érzelmeitől, zsigeri reakcióitól, hanem élvezettel figyelné a más népek más futballját, ízlelné a más népek más ízeit, hallgatná zenéjüket.

Mindez mire jó?

Az ésszerű közös európai nemzetalkotás (alkotmány) mellett szól az is, hogy az emberek nem azt kérdezik, mi volt a múltban, hanem azt, hogy mi mire jó nekünk. Pontosabban, nekem. Ha nem tudunk rámutatni, hogy egy új nemzetfogalom miként képes használni az egyes embernek és az egyes emberek felől épülő közösségeknek, akkor nem fognak iránta érdeklődni.

Egy minden egyes ember számára megalkotott inkluzív nemzetfogalom nem mondhatja meg az egyes embernek, hogy "Te ez és ez vagy", ezt a nyelvet kell beszélned, ezt a költeményt kell szavalnod, ezt a dalt kell dalolnod. Az inkluzív nemzetfogalom arra az ésszerű formulára redukálható, hogy individuális megalkotóiként (minden egyes ember ilyen alkotó), nem vesszük figyelembe, mi magunk hol is helyezkedünk el, legyünk magyarok, románok, franciák, romák, németek vagy csehek. A valódi nemzetképző nem anyanyelvünk lenne, hanem ésszerű együttélni-akarásunk.

Nincs nemzeti demokrácia, csak egyetlen, demokratikus politikai nemzet létezik, mert nincs más közösségi racionalitás, mint az ígéret megtartásának, a másik tiszteletének, különbözősége elismerésének és a másikat érintő ártás tiltásának mindenkire érvényes, egyetemes ésszerűsége és etikája. Ez a zsidó vallás, a görög filozófia, a kereszténység, a modern filozófia és az újkori művészetek egybehangzó, nagy üzenete.

Egy ilyen nemzetben a denevérek, a baglyok, az oroszlánok, a farkasok, a bárányok, sőt még az emberek is jól érzik magukat, sajátjuknak érzik, mert jól és biztonságban élhetnek benne, képességeiket kibontakoztathatják, ha akarják, vagy önmegvalósítási gondok nélkül, egyszerűen csak élvezhetik, mint az amerikai parkolóőr.

A szerző filozófus