"A beszervezés ténye és körülményei már egy 6-os karton vagy egy munkadosszié vizsgálata alapján megállapítható", és ilyenekből még egyetlen hamisítvány sem került elő, de a bíróság előtt ez mégsem elég. A jogszabályi feltételek gyakorlatilag teljesíthetetlenek, a bizonyítottság történészi és jogi értelmezése között hatalmas a szakadék. Ami a történészek eszköztárával világosan leírható, az a jogászok eszköztárával egyszerűen elködösíthető. A Kenedi-bizottság jelentése szerint egyenesen "alkotmánysértő az a kialakult gyakorlat, hogy a tudománytól idegen testületek (például bíróságok) döntik el, hogy tudományosan megalapozott-e egy megállapítás vagy nem". El kellene érni végre, hogy "egyetlen becsületes bíró se kényszerüljön a volt hálózati személyek által cinikusan megindított perben azon az alapon ítéletet hozni, hogy állambiztonsági ügyekben csak egy biztos: semmi sem biztos".

Gyakori vád a múlt leegyszerűsítése, egyenfeketére festése, a korra és körülményekre tekintet nélküli ítélkezés; nagy bűnösök és kis áldozatok egybekavarása. Ezek a vádak sok esetben jogosak, de éppen azokra nem illenek, akiket a leggyakrabban érnek. A széles körű nyilvánosság és a körültekintő, árnyalt megítélés legelkötelezettebb hívei nagyrészt ugyanazok: e témakör komoly kutatói. Azok, akiknek az írásaiból tartásukat megőrző, életük drámáját tisztességgel lejátszó, vagy az idők során elgyengülő vagy megerősödő hálózati személyeket éppúgy megismerhetünk, mint kétszínű csúszómászókat. Azok, akik a személyes történeteket meghatározó rendszer leírására törekednek, s akik nem hárítják át a fő felelősséget a megrendelő politikáról a szolgáló szolgálatokra. A Kenedi-bizottság ilyen kutatókból állt. Olyanokból, akik egyszerre képviselik azt az elvet, hogy "a diktatúra állambiztonsági szolgálataival való bárminemű együttműködés ténye közérdekű adat", és azt a fölfogást, hogy "az 1944 és 1990 közti valóság megismerése ugyanis csak az ítélkezési és büntetési kedv mérséklésével és a megismerési hajlandóság növelésével kezdődhet el".

Talán azért is kavarog a valóságfeltárás iránt elkötelezett, a bíróságokra nem fel-, hanem alperesként járó kutatók körül annyi indulat, mert megnehezítik az apológiát, a diabolizálást, az aktualizálást, s főleg: emlékeztetnek rá, hogy nem ezreknek, hanem millióknak van mivel szembenézniük. Azzal, hogy mit mozgatott, működtetett az általuk támogatott állampárt. Nyilvánosság nélkül nincs árnyalt, méltányos megítélés. A ködben nem látszanak az árnyalatok. Az értéshez és a megértéshez világosság kell.

Személyek érintettségének feltárása öncél nem lehet. De közcél igen, amennyiben közszereplőről van szó. Ha valaki a jelenben akar hatni, kivált, ha azzal, ahogy a múltról beszél, ahogy a múlthoz viszonyul, akkor tudnunk kell, miként tevékenykedett ebben a múltban. Ha tisztességes, akkor tőle tudjuk. De ha tőle nem, akkor is helyes, ha megtudjuk.