Idén már másodszor dicsérik meg az alkalmatlanságukat bebizonyítókat. Január közepén, amikor szerény mennyiségű hótól bénult meg a főváros, mert csak a járművek felét vetették be, még csak nevettünk azokon az indokokon, amivel mindezt magyarázták, közvetlenül azelőtt, hogy aztán bezsebelték volna a főpolgármesteri hivatal illetékeseinek dicséretét. 

Hogy most a zsigerekbe ivódott szervilizmus, a túlzott tekintélyelv generálta félelem, a valóságtól való totális távolságtartás, netán a józan paraszti ész teljes hiánya volt-e az oka annak, hogy Pintér Sándornak senki nem súgta a fülébe nyilvános tájékoztatóján, hogy „Miniszter úr tisztelettel, ne tetézze a bajt, ne tetééézze!”, azt nem tudom. De kár.

Pintér Sándor újságírói kérdésre végigvihette a gondolatmenetet, miszerint amit a katasztrófavédelem egységei tettek, „azzal elégedett, ugyanakkor az állampolgári fegyelemmel nem”. Az egységek mind odaadással, mind szakmai felkészültséggel jelesre vizsgáztak - szögezte le a miniszter, az állampolgári felelőtlenségre példaként említette, hogy előző nap, amikor már mindenki tudta, hogy nem szabad útnak indulni, negyven gépkocsi ütközött össze az M7-es autópályán. „Felelőtlenül elindultak, nyári gumikkal elindultak és 5-10 méteres látótávolságnál olyan sebességgel haladtak, hogy képtelenek voltak megállni (...), és egy ember el is hunyt” - fogalmazott.

Nos, tisztelettel jegyezném meg, hogy - bár az M7 baleset kapcsán igaza is lehet - nem elegáns egy baleset kárvallottjait iziben le is teremteni, miszerint tetszettek volna az adóforintjaikért cserébe jól viselkedni! Különösen, hogy ha az egyéb útvonalak mellett történtek okán pont a belügyi szervek szolgáltak rá az alapos leteremtésre...

Igaz, hogy jó néhány napja mondják, hogy jön a havazás. Igaz az is, hogy délután háromkor kiadták a piros riasztást. De az „az, aki teheti, ne induljon útnak!” - amit egyébként minden havazás alkalmával ismételgetnek, hol indokoltan, hol indokolatlanul - nem minősül visszatartó erejű figyelmeztetésnek.

Amikor csütörtökön késő délután megtörtént az első tömegkarambol, a gépezet még mindig nem indult be. Az M1-esen a figyelmeztetés és az intézkedés is elmaradt, holott korábban büszkén demonstrálták, milyen remek lehetőségeket ad a katasztrófavédelem szükség esetén élesíthető tájékoztató rendszere. Az első autók talán pont ebben az időben akadtak el az M1-esen, akik aztán egész éjszaka nem kaptak sem tájékoztatást, sem segítséget, sem meleg italt, ételt, netán benzint. Semmi nem történt az éjjel, holott a baj már ismert volt. Megeshet, hogy nem a döntést magas szinteken meghozó illetékesek előtt.

A hadsereg mozgósítása hajnalban merült fel, mire lett is belőle valami, addigra már délelőtt volt, s természetesen elkésve, mert már méteres hótorlaszokat épített a szél, s addigra több ezren gyűltek össze, vesztegeltek az autópályán, sokan már üzemanyag nélkül, lemerült mobillal, és kimerült szervezettel. Addigra már kiderült: a méteres hótorlaszban még a hókotró is elakad...

Persze ezt lehet emberemlékezet óta nem látott ítéletidővel magyarázni, ahogy a miniszter tette, csak épp ez nem hiteles. Hófúvás minden második évben van. Olyan is, amit méteres hó kísér. Lehet, hogy nem március idusán, három napos hétvégén, de attól még van. Lehet magyarázni azzal is, hogy a magyar közútfenntartás és katasztrófavédelem eleve nem készült fel ilyen rendkívüli körülményekre, például, hogy nincsenek megfelelő gépei. Ez már hitelesebben hangzana, egyúttal jövőbemutató magyarázkodás is volna, amennyiben körülírja a teljesítendő célokat következő „emberemlékezet utáni” ítéletidőig.

Hogy egész éjjel hol maradt a segítség, hogy még csak meleg teát sem vittek az autósoknak a másik pályatesten, azt nehéz megmagyarázni. Mint ahogy azt is: miért vártak az ünnep délelőttjéig arra, hogy segítséget kérjünk az osztrák barátainktól, akikre nem csapott le az ítéletidő, vagy ha mégis, seperc alatt megbírkóztak vele. Akkor szóltunk, amikor már ott volt az életveszély, de legalább végül az osztrákok jöttek segíteni, igaz, hosszú órákat még vártak előtte a határon, hogy a magyar hatóságok megmondják: hol is lenne rájuk a legnagyobb szükség. 

Miközben az autósok már maguk bontották az autópályák szalagkorlátját, a MÁV és az autópályakezelő honlapja egész délelőtt elérhetetlen volt. S amikor már a havazás is alábbhagyott kissé, a miniszter elmondta: a mobiltelefon-szolgáltatókkal egyeztettek annak érdekében, hogy sms-t tudjanak küldeni a hóban rekedteknek a „követendő magatartási szabályokról”. Ezt magkapta a Budapesttől 7300 kilométerre élő barátom Pekingben, egy másik Prágában, de persze az is, aki több, mint 12 órát dekkolt az autópályán Tatabányánál.

Tisztelettel, látva a szervezetlenséget és a felkészületlenséget, meg kell jegyeznem: nem minden a közlekedők hibája. Lehet, hogy a magyar szervek mentalitásában, felkészültségében és felelősségérzetében is kellene hibát keresni. Felidézni a katasztrófavédelem szervezeti átalakítását megelőző vitákat, s újra átgondolni az akkori figyelmeztetéseket. Esetleg, hazahívni azokat a katasztrófavédelmi szakembereket, akik itthon szerettek volna dolgozni, de Nyugat-Európáig meg sem álltak, mert itthon nem volt rájuk szükség.