Senkit nem hagyunk az út szélén – hangzik Orbán Viktor egykor szeretett szólama. A Malév dolgozói is erre gondolhattak, amikor 2012 februárjában összeborulva vigasztalták egymást, miközben a kormányfő arról beszélt, hogy nemzeti légitársaságra szükség van, mindent meg is tettek érte, ezután is azon lesznek, hogy legyen, és hogy viszont az unió nem hagyta, hogy tovább finanszírozzák a Malévet.

Arra viszont nem gondoltak, hogy két év múlva könyörögniük kell jogos jussukért. A dolgozókról már az interjúban nem esett szó. Azóta kiderült, milyen erőfeszítéseket tett értük a kormány. Egy-két félrement tárgyaláson kívül semmit. Spanyolokat, kínaiakat, arabokat próbáltak rábeszélni arra, amit ők már nem akartak finanszírozni, miközben tisztában voltak vele: az a Malév senkinek nem kell! Hiába voltak készen tervek egy menedzselt csődre és egy új társaság elindítására, nem vették elő a fiókból.

Az Orbán-kormánynak tudnia kellett, hogy döntése nyomán hány család kerül létbizonytalanságba. De akkor még messze voltak a választások, ezer jól kereső ember egzisztenciája pedig nem jelentett problémát.

Majd boldogulnak máshol, hiszen piacképes tudásuk van – hangzott az érv kormányoldalról, értsd: dolgozzanak, ahol akarnak! Orbánnak a Malév mindig is a szocialista Magyarország emblematikus cége volt, aligha bánta hát, ha hullik. Hogy a döntés mögött sorsok vannak, azt ideje lenne belátnia. A Malév állami cég volt, tehát a kormány felelősséggel tartozik a munka és jövedelem nélkül maradt családokért, viszont azt üzente nekik, hogy fel is út, le is út.

Vagyis Orbán szlogenje csak abban az értelemben igaz: senkit nem hagynak az út szélén, aki a Fideszhez tartozik.