A közelmúlt történései ismételten csúcsra járatták a magyar belpolitika boszorkánykonyháját, pártjaink lassanként darázsfészekké vált háza tája környékén akkora a sürgés-forgás, mint ablakos tótnak a hanyattesés.

Kérdés, hogy ebben a helyzetben Orbán Viktor és köre felismeri-e végre, hogy nem mind arany, ami fénylik, illetve, hogy többe került a leves, mint a hús. Úgy tűnik, Orbán még mindig nem érti, hogy miután nyakra-főre mozgósítja táborát a szak­politikai kérdések konfliktuskereső átpozi­cio­nálása érdekében, nem söpörheti a szőnyeg alá az alapvető kérdéseket. Vajon a tegnap hajnali órákban tapasztalt napkitörésekkel szemben is ugyanolyan egységesen áll majd Orbán mögött tábora, vagy a protonvihar megtépázza az elbizonytalanodók szignifikáns csoportját?

Ebben a kontextusban mindenképpen szerencsétlenül csapódik le a szimbolikusan kiüresedett Schmitt Pál plágiumbotránya, továbbá nem tudni, hogy az egyelőre helyét kereső Németh Lászlóné képes lesz-e benyomulni a Réthelyi Miklós és Bábiné Szottfried Gabriella közötti résbe, valós alternatívát felmutatni a Czunyiné dr. Bertalan Judit által képviselt pragmatikus, de a szavazók számára nehezen érthető vonalvezetéssel szemben? És mit szól ehhez az EU?

Jól használhatja ki ezt a bizonytalan helyzetet Gyurcsány Ferenc, aki, úgy tűnik, megtalálta az ellenszerét a regnáló miniszterelnök permanens és dinamikus mozgástérbővítésének: szinte lakásról lakásra előrenyomulva próbálja visszafoglalni a kommunikációs teret; kitűnő taktikai érzékkel Orbánék leggyengébb láncszeménél, Észak-Magyarországon kezdte a manővert. Gyurcsány kitartó és ügyes kommunikátor, aki ilyen helyzetekben érzi igazán elemében magát. Váratlan húzással máris sikerült ott teret nyernie, ahol Orbánék legkevésbé számítottak rá, az eddig hagyományosan Orbán és tábora által tematizált jégkorongban. A szavazópolgárokban alighanem élénken él még a 2002-es, vesztes választások második fordulóját tévé előtt töltő, jégkorong-világbajnokságot néző Orbán Viktor ­képe. ­Erre próbál most fókuszálni Gyurcsány, rutinosan korbácsolva a választói érzelmeket, és gátat próbálván vetni a kormányzati nyomulásnak.

Gyurcsány számára azonban aligha lesz diadalmenet egy újabb front megnyitása. Nyakában ott liheg riválisa, a kissé talán szürke, de igazi hosszútávfutó Mesterházy Attila, aki könyörtelenül lecsaphat a legapróbb ­hibára is.

A karizmatikus és bátor Schiffer távozása után sebeit nyalogató LMP egy ideig biztosan a partvonalra kényszerül, bár nem nevezhetünk lehetetlennek egy olyan forgatókönyvet sem, amely szerint a párt Karácsony Gergőből kiábrándult hangadói az ex-schifferistákkal karöltve beállnának a Vágó Gábor által vezetett csoport mögé, így a párt megfelelő szabad vegyértékeket tudna felmutatni mind ionos, mind kovalens reakciókhoz.

Az EU-ellenesség zászlaját magasan égető Jobbik kiszámíthatóan és kitartóan járja az útját, elsősorban azokat a vidéken élő egygyermekes, aktív, budapesti, nagycsaládos nyugdíjasokat akarja megszólítani, akik szembejönnek. A kormányzati felelősség ódiuma elől továbbra is el-elhajló radikálisok a társadalom bizonyos rétegeiben jól érezhető tatárjárás-nosztalgiát is igyekeznek meglovagolni, egyelőre sikerrel. De ez aligha lesz elég.

Valószínűsíthetően megkockáztatható az a feltételezés, hogy az előttünk álló időszakban sem csitulnak el a kedélyek. Ebben a kiélezett helyzetben úgy vélem, a hitelesség kérdése megkerülhetetlen, de hogy középtávon miként alakul, az még a jövő zenéje.

Pró és kontra egyaránt.