Milyen távolinak tetszik már a szmogpánik, azóta már nemzetközi pénzügyi síkidomok veszik blokád alá a hősiesen teljesítő kis ország nemzeti valutáját, sőt devizáját, az alföldi devizát, mintegy (ad notam: alpesi etc.), és amikor a rettenthetetlen, úgy szakmailag, mint emberileg megakompetens hazai bűnüldöző szervek akcióba lendülnek (megannyi Tarzan), hogy lerántsák a leplet egy igen ravasz globális bűnszövetkezetről, miközben a dolgos hétköznapokon egyébként még a Tribuszerné-kaliberű külvárosi piramiscsalókkal is alig-alig boldogulnak, na mindegy, ez most tényleg – máris! – mellékszál, mert én a szmogra szeretnék nem visszatérni, de úgy igazán rámenni most: emlékeznek, mekkora aggódás volt itten matricákkal, riadótervvel, szálló porral, mérési hitelességgel és a satöbbivel? Pedig. Látni fogjuk.

Nem szeretném letörni a kedves fővárosi lakosok kiválasztottságtudatát vagy mijét, nagy mellényét, dagadó kebelét, de ami itt, Budapesten van, az nem szmog, az semmi se, laza kis ambipur, oxigénkúra, friss hegyi levegő. Tessenek csak elmenni vidékre. Már megtanulhattuk, hogy érdemes leszámolni néhány vidékkel kapcsolatos, évszázados előítéletünkkel. Például azzal, hogy vidéken jobb minőségű élelemhez lehet jutni, „házi” dolgokhoz például.

Túrót. Az az új keletű igazság, hogy a vidéki zöldséges ugyanazt a szemetet veszi a nagybanin, amit a pesti, sőt még rosszabbat, mert még árérzékenyebb a közönség, a helyi ABC-ben, hívják akárhogy, pocsékabb dolgok kaphatók, sokkal drágábban, mint a Tescóban, a hentesnél is rosszabb a hús, mint bármelyik Corában és így tovább, a kenyérről ne is beszéljünk, mert a kenyér olyan kisvárosokban, falvakban, ahol régen híres malmok és pékek dolgoztak, egyszerűen ehetetlen. Én vidéken ehető kenyérrel évtizede nem találkoztam.

A másik masszív városi előítélet, hogy vidéken jó a levegő. Persze. Nyáron. És szeles időben. Ha ilyenkor, illetve október elejétől egészen már­cius végéig elmerészkedünk bármelyik alföldi kisvárosba/faluba, feltétlen vigyünk magunkkal gázálarcot. Apósoméknál, Mindszenten, ha este hat után egy percre beleszagolok a levegőbe, illetve abba a szürkés, kavargó füstfelhőbe, ami a levegő helyén van, az alábbi szagnyomokat tudom azonosítani: kiselejtezett fóliasátor, autógumi, kábelszigetelés, bőripari hulladék. Sötéten gomolyog a füst a falu felett, Ózd fénykorában nem volt ennyire sötét. Ha kiállnék egy fehér kabátban, fél óra alatt fölvenném egy Margit körúti bérház homlokzatának színét. Annyira durva a füsthelyzet, hogy ha az ember csillagfényes, kristálytiszta éjszakából érkezik a faluba autóval, olyan érzése támad, mintha hirtelen sűrű köd szállt volna le. Csak a szagról derül ki, hogy ez nem köd.

Lehet tudni, melyik szomszéd kábé mit éget, milyen magasnak vélt fűtőértékű szeméthez jut hozzá, illetve van még direkte homályos eredetű kábelek égetéséből éldegélő falubeli is, aki a település közepén illegá­listevékenykedik kábé háborítatlanul. A környékbeli településeken nagyjából ugyanez a helyzet, de külvárosi részen élő szegedi ismerősöm is azt mondja, hogy októbertől áprilisig nem tudják kiengedni a gyereket, és évről évre durvább, ahogy egyre kevesebben fizetik a gázt.

Ebből nincsen botrány, szmogriadó, híradó-tudósítás, átfogó rendőri intézkedés, polgármesteri szereplés, aggódó civil szervezetek, semmi nincs, még csak egymás között sem morgolódnak, nincs följelentés, szomszédok csesztetése, mindenki csendben szívja a mérget, a tüdőrák nem gáz, végül is, vegyük úgy, hogy a magyar folklór, a vidéki élet szerves része.