Amíg itt euforikusan schmittpálozott az ország, és ijesztő lemondáslavina indult (lapzártakor azt sem tudni, hogy állva marad-e valaki egyáltalán a Tulassay családból), a parlament szép csöndben elfogadta az úgynevezett hungarikumtörvényt. Régi kedvencem ez a hungarikumozás, kevés értelmetlenebb dologgal találkoztam életemben. Értelmetlen, de érthető. Már az okok érthetők.

Az ok pedig a frusztrált, nyomasztóan sikertelen társadalom kőolajkomplexusa. Az elkeseredett hit, hogy egyszer mi is találhatunk valami rejtett kincset, amiért sorban áll majd a világpiac, egymás lábára taposnak Hegyeshalomnál, hogy dollármilliárdokat adhassanak a fölülmúlhatatlanul zseniális valaminkért. Mivel az elmúlt húsz (harminc, negyven) évben nagyon nem látszott olyan definitív magyar termék, ami előtt úgy igazán leborult volna a népekhazája-nagyvilág. Többnyire a Rubik-kockáig kell visszanyúlkálnunk, az tényleg nagy dolog volt, de az sem rántotta Norvégia közelébe a GDP-t. Úgy volt, hogy a mieink lesznek a világ legjobb borai – hát nem lettek. Néhány tokaji kapaszkodott az élmezőny közelébe, de a műfajnak (az édes bornak) pechünkre épp leáldozóban van. Úgy volt, hogy mi leszünk Európa digitális csodanemzete (évtizedeken át neumannjánosoztunk félig extázisban) – baromira nem lettünk, sőt, egyre lejjebb süllyedtünk. Várjuk, hogy a magyar géniusz újra alászáll az égből és emberi alakot ölt. Várjuk a következő Tellert, Wignert, Gábor Dénest, Neumannt, de csak nem akar jönni, bár most talán nő az esélye, ha abból indulunk ki, hogy ezek a zsenik mind a húszas-harmincas évek nagy kivándorlási hullámán lovagoltak a világ tetejére.

Hinni kell valamiben. Abban, hogy találunk valamit. A legjobb, ha olyasmit, ami csak úgy előjön a földből, nem kell vele sokat szórakozni, mondjuk évtizedeken át gürizni. Például a makói földgáz. Vagy – ez a legújabb – a vízkincs. De ugyanilyen jó egy plecsni, ami tanúsítaná, hogy zsenik vagyunk.

A hungarikumvallás legfőbb tanítása, hogy létezik egy Szent Grál, egy plecsni, amit ha ráütünk egy termékre, annak megsokszorozódik az értéke, különleges, keresett dolog lesz. Sőt: nemzeti értékké válik. Nem a minőségét kell garantálni, nem a termelést, a technológiát átláthatóvá, magas színvonalúvá tenni, a különleges termőhelyet szavatolni. Nem. Egy plecsni kell és kész. A hungarikumvallás a sikeres európai eredetvédelmi rendszerek tökéletes félreértése és degenerálása.

Eddig csak úgy, dumaszinten létezett, hol a szürkemarhahúst nyilvánította valaki hungarikummá, hol a szódát (!!!). Csodálom, hogy a langyos víz elkerülte a figyelmet. De láttam én már ájultan lehungarikumozni véres hurkát (minden dél-európai országnak van egy tucat receptje), csirkepörköltet (bécsi vendéglősök találták ki), Túró Rudit (egy orosz édesség módosított, vitatható minőségű, nyomokban csokoládét és tejipari melléktermékeket tartalmazó változata), a Piros Aranyat (ha minősíteném, perelnének).

A hungarikumhitvilág környékén föltűnt a néplelket ápolni igyekvő (illetve hasznot remélő) politika is, ápolgatta, ápolgatta, lett nekünk Hungarikum Szövetség, és az őrület elszabadult. Dermedten hallgattam kábé egy éve a szövetség népzenekutató elnökét, amint a készülő új hungarikumtörvény lázálmát magyarázta, hogy értéktárak lesznek, bizottságok, és jelölni kell, és hungarikum lesz Kodály Zoltán, a Tankcsapda, Weöres Sándor és a gyulai kolbász. Nem hittem a fülemnek, amikor fejtegetés kezdődött arról, hogy minden magyar író hungarikum. Vörösmarty Mihály is. Ez kész.

Ez az őrület a legszélesebb politikai támogatással vált törvény erejűvé hétfőn. A parlament még egy ellenzéki módosítót (nem is akárkiét: Mesterházy Attiláét!) is beleszavazott, olyan nagy volt az egyetértés. Lesznek értéktárak, települési, megyei, ágazati és országos szinten, lesznek bizottságok, főbizottság, mindenféle egyéb kisegítő szervezet. Ha ezzel nem nyűgözzük le a világot, akkor semmivel. Ez a hungarikumok hungarikuma, egy szuperhungarikum.