Új kényszer, új esély
Először azonban a Fidesz reagálásáról kell szólni. Orbán Viktor közel jutott ahhoz a következtetéshez, amit a harmincas évek tekintélyelvű mozgalmai hirdettek Európában: a piacgazdaságra épülő parlamentarizmusnak befellegzett, a jövő az autoriter rendszereké. Orbán effajta vonzalmai korábban is jól érzékelhetők voltak, de nyilvános kifejtésük a gyáriparosok előtt új fejlemény. Az orosz és kínai gazdaság sikereinek szembeállítása a demokratikus országok gyengébb teljesítményével súlyos tájékozatlanságra vall. A piacgazdaság mégoly súlyos, felelőtlen kormányok és bankok mulasztásaiból következő működési zavarai sem feledtethetik a piaci versenyre épülő kapitalizmus egyértelmű fölényét más gazdasági rendszerekkel szemben. A nemzetközi pénzügyi válság sem változtat azon, hogy gazdaságunk kicsiny, nyitott, belső erőforrásai szűkösek, s fejlődése a feldolgozott termékek és élelmiszerek sikeres exportján áll vagy bukik, nem nélkülözheti a nemzetközi kereslethez rugalmasan alkalmazkodni képes vállalkozásokat, sem a külföldi tőke jelenlétét, csak a nemzetközi piaci versenyben helytállva érhet el sikereket, ezután még inkább, mint eddig. Bármiféle protekcionizmus, erőteljesebb állami beavatkozás - amire Orbán céloz - ez ellen hatna, hisz újra a gazdasági élet átpolitizálódásához vezetne, a vállalkozók számára kiszámíthatatlan viszonyokat eredményezne, elriasztaná a befektetőket, s még több teret adna a korrupciónak.
Orbán és a Fidesz a válságra reagálva megerősítette a markáns adócsökkentésre vonatkozó követelését. Ismert vita ez: a foglalkoztatás közterheinek radikális csökkentése bizonyára javíthatja a foglalkoztatottságot, csak éppen azt nem tudjuk, mikor és milyen mértékben. A pénzügyi válság hónapjaiban pedig kivált megnő a rövid táv jelentősége: a bizonytalan versenyképességi előnyökért nem szabad megkockáztatni a biztos egyensúlyromlást. Az azonnali adócsökkentés követelésének fenntartása (melynek ellentételezéséről a Fidesz semmit nem mond) népszerű, de felelőtlen magatartás, most a hiány minél gyorsabb leszorításának van itt az ideje, mert a hiány finanszírozásának költségei ugrásszerűen megnövekednek. Orbán most is elutasítja a kormány által előkészített kiadáscsökkentő lépéseket is, noha ezek szükségességét minden közgazdász látja.
Ez a megjegyzés átvezet ahhoz, hogy miképp változtathatja meg a válság az MSZP és az SZDSZ viszonyát. Miután tavaly ősszel eldőlt, hogy lesz népszavazás a tandíjról és a vizitdíjról, mindkét párt a vereségre készült. Az MSZP már a népszavazást megelőzően kialakította, a miniszterelnök pedig februári évértékelőjében meg is hirdette új politikáját: új súlypontokat képzett (foglalkoztatás, oktatás, népi részvények), eltávolodva a konfliktusokat szülő egészségügytől és adóreformtól. A vártnál is súlyosabb vereséget követően vált még markánsabbá a konfliktuskerülő szándék, és váltak egyértelmű tabuvá a jóléti kiadások. A szocialista vezetés február-március óta a párt önbecsülésének helyreállítására törekedett. Elsősorban a szabad demokratákkal és az alaptalanul nekik tulajdonított "sokkterápiával" szemben fogalmazta meg a maga új, a szociális biztonságot mindenek fölé helyező "baloldali" identitását, s ez kapott intellektuálisan színvonalas megfogalmazást a Megegyezés című dolgozatban. A "szociális biztonságra" hivatkozva utasította el az MSZP kategorikusan a nyugdíjindexálás módosítását, az utazási kedvezmények szűkítését vagy a családi pótlék bruttósítását és megadóztatását (holott ezek az óvatos javaslatok a szociális biztonságot egyáltalán nem fenyegetik). A vállalkozás sikeresnek tűnik, a párt és frakciója magára talált és látványosan felzárkózott a kormányfő mögé. Már csak az a kérdés, hogyan biztosíthat magának megbízható parlamenti többséget, ha épp lehetséges szövetségessel szemben határozza meg magát. (Nem is beszélve e helyütt arról, hogy mit jelent a reformok leállítása az ország jövője szempontjából.) A közös vereség terhétől az SZDSZ is úgy menekül, hogy arculatát mindenekelőtt a korábbi szövetségessel szemben határozza meg: folyvást fölhánytorgatja a reformok feladását, s önmagát a reformok letéteményeseként állítja be. (Ennek hitelét csökkenti, hogy a fő tüzet a miniszterelnökre irányította, sejtetve, hogy más miniszterelnökkel felújítható lenne a koalíció, miközben köztudottan nincs az MSZP-ben olyan politikus, akit Gyurcsánynál inkább tekintene reformernek a közvélemény.) A reformtörekvésekhez való ragaszkodást az adócsökkentés követelésével jeleníti meg, s ennek elfogadásához köti a költségvetés megszavazását. Sietett elfogadhatatlannak minősíteni a benyújtott adótörvényt és költségvetést. Ezzel megoldhatatlannak tűnő konfliktushelyzetbe hozta magát.
A pénzügyi válság új helyzetet teremtett, mivel mindkét párt álláspontja tarthatatlanná vált. A miniszterelnök dolgozatában a kifehérítést jelölte meg az előirányzott adócsökkentés egyedüli forrásaként, elutasítva az érdemi államháztartási kiadáscsökkentést. Csakhogy ma már nem az adócsökkentés ellentételezéséhez kell kiadáscsökkentési lehetőségeket keresni, hanem a hiány gyorsabb csökkentéséhez. Erre pedig a szocialisták ma már nem mondhatnak nemet, s a pénzügyminiszter nem zárja ki ebből a jóléti kiadásokat sem. A szabad demokraták adócsökkentési terveinek középpontjában az szja csökkentése állt, ami - legalábbis közvetlenül - nem a vállalkozások, hanem a fogyasztók jövedelmi pozícióját javítaná. Ezt most, amikor a kormány a reálbérek befagyasztására kényszerül, nem lehet tovább képviselni.
A reálbérek befagyasztása esetén átmenetileg tárgytalanná válik a nyugdíjak indexálása körüli vita is, mert a nyugdíjak reálértéke így is, úgy is szinten marad. De elesik egy másik konfliktus is. A szabad demokraták a "plafontörvénnyel" a szocialisták költekezési hajlamát kívánják megfékezni. (Miközben szinte semmit nem mondanak arról, hogy milyen kiadások lefaragását tartanák indokoltnak, a kormányra hagynák a népszerűtlen feladatot, hogy a kiadásokat a plafon alá szorítsa.) Az új helyzetben már a kormány is elfogadta a kiadásnövekedés megállításának követelményét, s kész a korlátozás törvénybe foglalására. Megteremtődtek tehát a feltételek ahhoz, hogy a költségvetést az SZDSZ számára is elfogadható módon írják újra. Abból, amit az SZDSZ az elmúlt hónapokban szorgalmazott, az új helyzetben a kormánynak számos elemet el kell fogadnia. Hozzá kell nyúlnia a jóléti kiadásokhoz úgy, hogy ez elsősorban a magasabb jövedelműeket érintse. A távhő-kompenzáció nem terjedhet ki minden fogyasztóra, ahogy azt a benyújtott kormányjavaslat tartalmazza. A válság terheinek méltányos elosztása aligha képzelhető el - a mai luxusadónál jóval szélesebb kört érintő, de a nyugdíjasok lakásaira és a kis értékű lakásokra nem vonatkozó - értékalapú ingatlanadó nélkül. Az SZDSZ által szorgalmazott adócsökkentő lépések közül viszont legfeljebb a "szolidaritásinak" csúfolt különadó eltörlése maradhat napirenden. Az SZDSZ számára mindenekelőtt az teheti elfogadhatóvá és elfogadandóvá az újraírt költségvetést, hogy az tartalmazza másik fontos követelését: a hiánynak a konvergenciaprogramhoz képest gyorsabb leszorítását. Megszülethet tehát egy olyan költségvetés, és létrejöhet egy olyan, a választásokig szóló válságkezelő program, amely mögött újra parlamenti többség áll. Ez annál is fontosabb lenne, mert most már még világosabb, mint eddig, hogy az SZDSZ nem helyezkedhet középre a demokráciából kiábrándult Orbán és a szocialisták között. A szocialistáknak is fel kell ismerniük, hogy kisebbségi kormányuk fennmaradását az új helyzetben nem építhetik egy-két kóbor független képviselő szavazatára: biztos parlamenti többségre van szükségük a kormányzáshoz.
Bauer Tamás, közgazdász
