Még akkor is, ha ettől még nem lesz több tanár és vízvezeték-szerelő, gyerek és nyugdíjas, nő és férfi az országban – a várt növekmény papíron jelenik majd meg, főként útlevél, ilyen-olyan hivatalos belég formájában. De így is hatalmas horderejű a változás. Ehhez képest az állampolgárság tömeges kiterjesztéséről rendelkező jogszabályt az Országgyűlés igencsak gyorsan és a pártok ritka egyetértésével hozta tető alá, miközben nem osztott lapot nekünk, mostani állampolgároknak. Ami már csak azért is furcsa, mert a rossz emlékű 2004-es népszavazás kimenetele arra utal, hogy akkoriban felemás érzelmek dúltak az ügyben, s az emberek nem voltak tisztában a gazdasági, szociális, választójogi és nemzetközi vonzatokkal.

Állítható-e, hogy azóta letisztult a kép? Nyilván nem. De most már legalább annyi világos, hogy az állampolgárság nagyarányú kiterjesztése nem csak útlevélkérdés. Még csak nem is pusztán érzelmi ügy, egyfajta kárpótlás a határon túli nemzetrészeinknek. Természetesen egy ilyen döntésnél nagy súllyal esnek latba az érzelmi motívumok, ám az mindig is erős túlzás volt a Fidesz részéről, hogy szinte mindent erre fűzött fel propagandájában. Az országgyűlési vitában is érzelmi-nemzeti szósszal igyekezett elfedni a hatásvizsgálatok hiányát – no meg a törvénnyel kapcsolatos hátsó gondolatait.

Az ellenzék viszont azóta sem tette fel a közvéleményt foglalkoztató kérdéseket. Talán azért, mert az elmúlt években nyakába zúduló hazaárulózás után nem kívánt újabb dehonesztáló jelzőket. Az sincs kizárva azonban, hogy ezzel saját sírját ásta. Emlékeznie kellett volna arra, amit Mikola István kottyantott el annak idején a Fidesz mögöttes szándékairól, amikor is a nemzet egykori orvosa arról elmélkedett, hogy a kettős állampolgárság tömeges megadásával Orbánék évtizedekre bebetonozhatják hatalmukat.

E vélekedés talán túlzás, de nem idegen az Orbán-kormány gondolatvilágától. E tekintetben Semjén Zsolt fogalmaz a legegyértelműbben. Elismeri, hogy a kettős állampolgárság kiterjesztésének pillanatában a kormánypárti fejekben a választói bázis bővülésének lehetősége jár. Korábban a Fidesz tagadta, hogy szavazati joggal járna az állampolgárság megadása. Ha mégis azzal jár, óhatatlanul felmerül a kérdés: nem erre ment ki a játék kezdettől fogva?

A dolognak ezt a részét nem lesz egyszerű lenyomniuk Orbánéknak a közvélemény torkán. Egy szoros választást nemhogy pár százezer, de pár ezer olyan szavazó is eldönthet, akik érzelmileg ugyan kötődnek az országhoz, viszont – mivel nem itt élnek – nem igazodnak el a viszonyokban, miközben nem is az ő életkörülményeik alakításáról, adóforintjaik sorsáról döntenek az Országgyűlésben. Mennyire lehetnek felelősek olyan voksok, amelyek leadóinál e joghoz nem társulnak kötelességek? Nem szül-e majd ez a helyzet ellentéteket a régi és az új állampolgárok között? E kérdésekre nincsenek kiérlelt válaszok. Legfeljebb handabandázás folyik.

Rövidlátó az az érvelés is, hogy az állampolgárság kiterjesztése magyar belügy volna. Tény, hogy Orbánék külpolitikai szempontból jól választották meg a törvény hatálybalépésének pillanatát – most nem kell a „kisantant” egyberántásától tartani. Románia és Szerbia – akárcsak Ukrajna – saját kisebbségeivel van elfoglalva. De nem lehet kétségünk afelől, hogy környezetünkben sokan provokációnak érzik a kettős állampolgárságot. Márpedig a mostani kedvező széljárás ki tudja, mikor fordul meg? Viszont tudjuk, kik innák meg elsőként egy ilyen fordulat levét: az új magyar állampolgárok. De ha már így alakult: minden szorongásunk ellenére szívből üdvözöljük őket az új évben az anyaország kebelén.