Orbán Viktor rendszerére halálos csapást mért a magyar labdarúgó válogatott, így aztán a magyar miniszterelnöknek föl kell készülnie a kormányzati ciklus eddigi legkeményebb küzdelmére: az ellenségkreálás, ami bejött a magánnyugdíjpénztárak lenyúlásakor, a hallgatás, ami már-már kommunikációs stratégiaként övezi az egészségügy teljesen nyilvánvaló összeomlását, a látszatvilágépítés, ami sikerként próbálja föltüntetni az oktatást földúló káoszt, most kevés lesz. Nincs ellenség (bár ez is jó alkalom lehet egy rendes kommunistázásra, még inkább a jóízű hazaárulózásra), hallgatni nem lehet és nincs az a mágia, amely más megvilágításba helyezhetné a valót: az "ez egy szerethető válogatott" képe összeomlott, a pályán nem lehet hazudni, ott minden az, ami, a kötény kötény, a les les, a gól gól.

Belépő az első osztályba FOTÓ: REVICZKY ZSOLT

A helyzet az, hogy Orbán Viktornál a labdarúgás a kormányzati tevékenység ethosza. Ha valaha mérleget kellene vonnia, és azt kérdeznék tőle, miközben a felcsúti stadion árnyékában hűsöl, hogy mire a legbüszkébb, bízvást lehet számítani arra, hogy a stadionépítési programot is az elsők közt említené, azt, hogy ő megérezte: a népnek igenis, kell a cirkusz, a nép akar rajongani, kellenek a közösségi helyek, és mi lehetne jobb közösségi hely a focistadionoknál?

Nem gondolkodott rosszul, csak, ahogy azt kormányának más irányú tevékenységéből már megfigyelhettük, a hagyományostól eltérő módon esett a problémának. Nem a labdarúgás alapjait akarta megszilárdítani, nem abban gondolkodott, hogy az ilyen vállalkozások kormányokon átívelő, ha úgy tetszik, generációs elkötelezettségek, nem: erre neki nincs ideje. Előbb legyen stadion, előbb épüljön meg minden, aztán majd csak megjön hozzá a foci is.

Hát nem jön. Pedig itt is megvan a kommunikációs háttérintézmény, Habony Árpád munkaidejének legalább a felét elviheti, hogy miként lehet előnyt kovácsolni abból, hogy Szijjártó Péter buzgón végigfutsallozza Magyarországot, Kövér Lászlóék csapata lenyomja a hazánkba látogató hasonló különítményeket, hadd tudják meg, mi a magyarok úristene, a közbeszédben a Videoton már a Barcelona magasságaiban jár, Guzmics bebőrözi Neymart, álmainkban Brazília visszainteget.

A miniszterelnök nagyon sokat kockáztatott, igaz, mindig is szeretett nagy tétekben játszani. Ezt most bebukta: az osztó semmit sem vitt. Hiába nyomták a pénzt a stadionokba, hiába terelték el a cégpénzeket Felcsút irányába, hiába érezte úgy a fölkent kétharmad, hogy a mi adóforintjainkból azt kell támogatnia, hogy Tállai András is szotyizhasson a mezőkövesdi csapat meccsein, hiába volt minden: nagy pénz, kis foci - a labdarúgás nem a stadionoktól lesz jobb. Mint ahogy az oktatás sem a kommunikációtól. Az egészségügy sem az elhallgatásból. És ahogy a magánnyugdíjak elrablása akkor is csak rablás marad, ha az emberek pénzének védelmét akarták is láttatni vele.

Orbán politikát alapozott a sportra. De elrontotta, mert a sportot is a maga szolgálatába akarta állítani, és ha már a szolgálatában áll, akkor magához idomítani. Az olimpiai bajnok Gyulay Zsoltból szánalmasan makogó trafikkirályt csinált, Kovács Kokó neki árnyékbokszol, kézből etetik Grosicsot, Kárpátit, és nem átallt államfőt csinálni szerencsétlen, együgyű Schmitt Pálból, hogy aztán végképp közröhej tárgyává tegye az önmaga pózába merevült, a helyesírás és az emberi jellem különböző fordulataival eredménytelenül csörtéző sármőrt. Orbán a sportból csinált majmot.

És örüljünk, ha csak magyar válogatott vereségével megússzuk. Mert ez a szégyen föltárja a nagy művet. Az amszterdami gyepen nem csak Dzsudzsák Balázsék állnak. Ott vannak a gyerekeink is, ott a tanárok, ott vannak a hallgatók, a rektorok, ott a kórházak, az ápolók, az orvosok, ott állnak a közmunkások, ott rejlik a fűben a pénzünk az illúzióinkkal együtt. A lelátón pedig Orbán Viktor és az emberei szotyiznak és a héjat köpködik, manapság ez járja.