Szerda éjjel majdnem virradatig bámultam a brit alsóház vitáját a harci cselekmények Szíriára való kiterjesztéséről, és csütörtökön arra a hírre ébredtem, hogy a királyi légierő Tornado típusú harci gépei már vissza is tértek támaszpontjaikra az első bevetésekről.

Megkapták a felhatalmazást, méghozzá erőset, hiszen David Cameron miniszterelnök bombázási indítványát 174 fős többség szavazta meg. Mivel a szavazás kimenetele borítékolható volt, félő, a felszállási parancs már akkor kiment, amikor – elvileg – még semmi se dőlt el.

Még tarkább lett az ég Szíria fölött. Most már amerikai, francia és orosz gépek mellett britek is bombázzák az Iszlám Állam (IS) hadoszlopait, infrastruktúráját – különös tekintettel az olajkitermelésre és a kőolajszállítás útvonalaira – valamint a feltételezett terroristanevelő táborokat. A harci repülőgépek számát tekintve a brit hozzájárulás jóval kevésbé jelentékeny, mint az amerikai vagy a francia, de a londoni hadügyérek azt mondják, van olyan precíziós rakétájuk (Brimstone), amilyen a többieknek nincs.

Ha igaz az, hogy az IS iraki hódításait az amerikaiak vezette (és arabokat is felvonultató légi) koalíció 30 százalékkal szűkítette, akkor megeshet, hogy ugyanez bekövetkezik Szíriában is.

De kinek a javára? Noha a brit közvélemény és a képviselők hangulatát a párizsi merényletek erősen feltüzelték (ezért mehetett Cameron biztosra), kénytelen vagyok tartani magamat ahhoz a rögeszmémhez, hogy csatát igen, de háborút nem lehet a levegőből megnyerni. Csak a szárazföldön, ahol Szíriában történetesen az elveszejtésre ítélt Bassár el-Aszad elnök hadai mellett ott van a „szabad szír hadsereg”, a fő ellenfél; ott vannak az egymást gyűlölő síita és szunnita milíciák; ott vannak a maguknak autonómiát követelő kurdok, továbbá maga az IS a nem jelentéktelen, nagyon mozgékony erőivel.

Számomra több mint talányos, hogy az IS-szel szemben miként hozható létre olyan koalíció, amely ugyan számbelileg képes volna legyűrni ezeket a latrokat, és talán még összehangolni is a katonai lépéseiket a levegőben tevékenykedő szövetségesekkel, de hogy az IS eltűnése után mind egymás torkának esnének, ahogy eddig is tették, afelől semmi kétség nem lehet. Holott enélkül Szíriában nem lesz béke, csak totális anarchia. A légitámadások megsokszorozása még több menekültet produkálhat, az anarchia elmélyülése meg erre is rátehet egy lapáttal.

Prognosztizálható néhány dolog. A brit hadba lépés erősíteni fogja az IS amúgy sem ügyetlen propagandáját, hogy a Nyugat voltaképp az iszlámot támadja. Ennek sok híve lesz, forrása a rettegett radikalizálódásnak, nem utolsósorban Euró­pa iszlám közösségeiben. Továbbá: nőni fog a polgári áldozatok száma, a szokásos emberipajzs-taktika miatt.

Végül: az európai terrorveszély (vö. alvósejtek) nem csökken, hanem növekszik. Olyan meg­győződéses pacifisták, mint a munkáspárti baloldal legjobb, legrokonszenvesebb, egyben legkevésbé gyümölcsöző hagyományait megtestesítő emberek, ahogy a jelenlegi vezér, Jeremy Corbyn is – a derék ­Michael Foot reinkarnációja, 30 év után – erre építettek, amikor az IS lebombázásával szemben politikai és diplomáciai megoldásokat sürgettek. Amiképp azonban Cameron se tudta megmondani, mi lesz az IS után, Corbynéknak sincs ötletük arra nézve, hogy a tapsokat leszámítva mi az alternatíva e „fasiszta banda” (Hilary Benn, baloldali árnyék-külügyminiszter) katonai megsemmisítéséhez képest?