Úgy adódott, hogy tíz napot a főváros egyik új közkórházának kardiológiai osztályán kényszerültem eltölteni. Ez idő alatt láthattam,milyen embertelenül kemény és nehéz munkát végeznek a nővérek kortól, munkában eltöltött időtől függetlenül.

Nyolcvan méter hosszú folyosó, tizenkét kórterem, mintegy hatvan beteg, negyedük ágyhoz kötött, magát ellátni képtelen idős ember. Tizenkét óra a műszak – elvben, de az átöltözés és a műszak átadás-átvétel ezt még jócskán megtoldja. Erre – elvileg – egy nap pihenő járna, majd ismét 12 óra műszak, de a létszámhiány nem teszi lehetővé, hogy nyolcnaponta „csak” 48 órát dolgozzanak.

A nővér a munkaruhájával együtt már az öltözőben magára ölti kedves mosolyát. Az idős, demens beteget az éjszaka kezdetén ugyanolyan türelemmel és kedvességgel teszi tisztába, mosdatja, ahogy néhány óra múltán, hajnalban a műszakváltás előtt másodjára. Éjszakára három nővér jut, a nővérhívó folyamatosan jelez, a betegek türelmetlenek, a nővér meg csak megy, rohan egyik betegtől a másikig. Ha pedig éppen nyugalom van, akkor ágyat húz, szennyes ruhát válogat, a raktárban pakol vagy adminisztrál.

A betegek egy részétől viszonzásul köszönetet kapnak, mások ellenben türelmetlenek. Megint más – férfi (?) – betegek rendre „beszólnak”, a nővérek szexuális zaklatása szinte folyamatos.

Közben hallgatom a rádiót. Tudatkieséses bankelnökről szólnak a hírek, akiben nem tudatosult, hogy havi másfél millával több landol a számláján, és ezt esetében a törvény szigora méltányolja. Megesik. Pedig nevezett bankárunk cirka annyi idő alatt, amíg az ápolónő vért vesz, többet keres, mint bármely nővér minimálbérhez közeli havi illetménye. Más fontos emberek egy nővér két-három havi járandóságáért utaznak külföldre fontos ügyekben eljárni.

És ők úgy hiszik, és mi, a társadalom, el is hitetjük velük, hogy tényleg fontos emberek. Holott ahogy én a betegágyamból elnézem, a fontos emberek azok, akik az ágytálat cserélik a beteg alatt, akik tisztába teszik, akik szeretettel ápolják, gondozzák őket, akik a tizenkettedik órában is egy műszer pontosságával szúrnak vénát a századik betegen is. Nekem, amikor ott fekszem, „magamtehetetlenül”, ők a fontosak. Akiknek még szolgálati bérlet se jár, akiknek „életpályamodell” kidolgozása nélkül nem lehet bért emelni, műszakpótlékot folyósítani, munkakörülményeket javítani, de persze ehhez még sok tanulmányt kell rendelni, forrást keresni, átcsoportosítani, meg sokat kell utazni távoli vidékekre.

Én mindenesetre a nővéreket választanám. És köszönöm nekik.

Sebes Andor

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.