Még a múlt héten – béke volt még, Viktor, már a Janukovics sem gondolta talán, hogy be fogja hívni az oroszokat, legalábbis ezt mondta akkor, persze itt, Kelet-Európában annyi mindent szoktak mondani mindenféle politikusnak látszó alakok, nem szabad komolyan venni, szegény lengyel széljobbosok is mekkorát koppantak, hogy messzire ne menjünk, a másik Viktorral, öröm nézni, hogy a magyaros önsajnálatot egy pillanatra félretéve magunkról most ne is beszéljünk (vonatkozásában) –, szóval a régi szép békeidőben nyugodtan autózgattam hazafelé a bohócos CÖF-plakátok között, mert, mint mondtam, másmilyet mifelénk nem nagyon látni, az van még max, hogy néhány ellenzéki szerencsétlent felnyaltak kínosan igénytelen, ocsmány farostlemez lapokra, amiket fák köré ácsoltak, mintha valami háború után ideiglenes hirdetőalkalmatosságon eltűnteket és háborús bűnösöket keresnének, ezek a nyomorult, félig letépkedett, összefirkált ellenzékiek tehát lent, derékmagasságban, a bohócos kreténség meg fent, magasban, az óriásplakáthelyen, és megmondja, ki nem érdemel esélyt, mintha a demokratikus választás nem arra volna, hogy a választó eldöntse, ki és mennyi esélyt érdemel, illetve esélyt mindenki érdemel, ez volna a lényege, de nem, ő megmondja, az idiótája. Egyébként meg sajnos igaza van, az lett, nem arra való, ez a választás legalábbis nem, az biztos, itt most ő mondja meg.

De ez mindegy. Tényleg mindegy. Nem múlik rajta semmi. Egyszerű taplóság. Viszont azt akartammondani, hogy így hazafelé, az autóban, egyszer csak szembejött, már nem igazából, az úton jött szembe, hanem a rádióból, képletice, 2014 tökéletes hírmondata, hogy aszongya:

„A magyar kormánynak az a célja, hogy teljes foglalkoztatottság legyen Magyarországon – mondta Orbán Viktor Ózdon, a hajdani kohászati üzemek egy romos csarnokában, a 2,5 milliárd forintba kerülő digitális archívum időkapszulájának elhelyezése előtt, csütörtökön.”

A lélegzetem elállt a gyönyörtől, le kellett parkolnom egy pillanatra, a könnyeket kitörölnöm a szememből, és nagyokat nyelve még percekig néztem a Budakeszi melletti taknyos mezőket (enyhe idő, az): …teljes foglalkoztatottság... időkapszula... romos csarnok... 2,5 milliárdos digitális archívum…

Fantasztikus.

Tudományos.

Asimov. (Az idő meg mint a Stalker. Enyhe.)

Előttem volt Ózd, az üvegkupolák, a króm felhőkarcolók és az időkapszulák teljes foglalkoztatottságú városa: a miniszterelnök jellegzetes posztindusztriál scifikulisszában, csillogó fémfelületek, acéllépcsők, korlátok az egykori kohó romos oszlopai között, kormos, apró ablakok, földöntúli elektromos fények, kékesen villódzik a háttérben néhány Tesla-dinamó, zümmögnek a Széles-féle energiacellák, a Milliárdos Digitális Archívum, és a miniszterelnök, igen, kiszáll az időkapszulából, kicsit mintha maga is villódzna, mintha önmaga hologramja volna, talán még kicsit áttetsző is, opacity 60-70 százalék, és néhány határozott mozdulattal, mintha Tereminen játszana, megteremti a teljes foglalkoztatottságot, aztán egy alufólia-sisakos ember az irányítópulthoz lép, karok, kapcsolók között matat, a legnagyobb kart lassan előrenyomja, a zümmögés egyre hangosabb, a hang frekvenciája nő, sikoltó zúgássá válik, ekkor egy másik, piros kart hátracsap, hirtelen fölizzik egy gigantikus, elektromágneses tekercsre emlékeztető ív, a dimenziókapu, a gravitáció eltűnik hirtelen, amikor a miniszterelnök a kapun belép, egy villanás, majd apró pontba zsugorodik és kialszik minden fény, mintha elzárnánk egy Kékes tévét.

A miniszterelnök a jövőbe távozott.