Mihez van ízlése, gyomra, normája. Mihez van a nemes szándékon túl nemtelen eszköze. Gusztusa. Mert egy ilyen meneteléshez nem elég a belső meggyőződés, a hit a hely elfoglalásához való alkalmasságban, sőt, a tehetség, a tudás sem elég, a vágyat kell magunkban úgy fölpörgetni, hogy annak ereje minden gátat átszakítson: etikettet, morált, gerincet.

Amit Vidnyánszky Attila művelt a Nemzeti Színház vezérigazgatói székének megszerzéséért, az emberi rátermettségéről és nem színházi talentumáról állít ki elégtelen bizonyítványt. Ráadásul úgy, hogy ha tartózkodóbb, s nem ezt a féktelen habzást választja - valószínűleg akkor is az övé a szék.

Persze nyilván biztosra akart menni. Ki akart iktatni minden útjába kerülő billegő faktort, kézbe akart fogni minden politikai szálat és színházi gyeplőt, a menetelés e műhely felé évek óta tart, kis megállókkal, eltökélt rohamokkal.

Lehet, hogy tényleg szakrális hely lesz a Nemzeti, de a szakralitás megteremtéséhez nem elég a csupasz akarat, a durva nekivetkezés, és nem pusztán azért nem, mert a mostantól búcsúzó Nemzetit nehéz lesz elfelejteni, hanem azért is, mert azt a mást nehéz lesz felépíteni. A formákra se ügyelő karriervágynak, a robusztus önérvényesítésnek mindig ára van. A célba érés sok-sok további formabontással járhat, szívességekkel, koccanásokkal, olyan előre nem látott presztízsharcokkal, amelyek kiiktatásához, megvívásához pontosan arra a tőkére volna szükség, amelynek jó részét ez a nyomulás felemésztette.

Vak, aki nem látja a rengeteg megalkuvást, a szellem kiéheztetett embereinek keserű apátiáját, a kiégettséggel való nyomasztó szembesülést, a tomboló sértettséget, a klikkek merész minősítgetését, az egykori híresség csúszó-mászó koldulását, s persze az instant gyávaságot. Látnivaló, hogy a kultúra frissen helyzetbe hozott emberei régóta éheztek erre a pillanatra, voltak időszakok, amikor morogva úgy érezték, minduntalan hátrébb sorolódtak a jussukra várakozók sorában. Elképzelhető, hogy ez kínozta meg őket, ettől a késedelemtől foglalják el most ekkora robajjal helyeiket, ezért nem néznek se istent, se embert, mondanak vélemény helyett ítéletet.

Így kell, ezt látják, elefántok vannak, nem elefántcsonttornyok. Nincs kulturális pipiskedés, a kánonok toborzói ugyanúgy zajlanak, mint a táboroké, s a most hódítók úgy érzik, egész lényükkel megszenvedték az előző évek ízlésterrorját, elnyomását, azt gondolják, minden kudarcuk az oxigénhiányra vezethető vissza. Talán nem szívesen, de mögéjük állnak azok is, akik eddig sikereket tudtak maguk mögött. A néhány tiltakozó pedig maximum az összetartást erősíti.

Kissé késve, de végre megindulhattak. Vidnyánszy hétfőtől azt hiheti, hogy az életben is remek rendező. És a figurák tényleg őt ölelik.