Fölösleges kivesézni Schmitt Pál újabb és újabb, egyre támadóbb megszólalásait, mert nyilvánvaló, hogy itt már csak a transzplantáció segíthet.

Kérdés, ki, hogyan és milyen vesét képes szolgáltatni az ügy lezárásához, amely semmiképpen nem lesz megnyugtató. Jókora seb marad utána. Már az nagy teljesítmény volna, ha a seb nem gennyedne tovább. De szerintem fog.

Mert a látszólag pofon egyszerűen megítélhető eset nem csupán Schmitt Pál ortopéd morális alapállását mutatja, hanem arról is árulkodik, hogy milyen politikai mechanizmusok és azokat vakon kiszolgáló szerverek lépnek működésbe, ízlés és mérték nélkül igénybe véve a legképtelenebb teóriákat, kimagyarázásokat, a felelősségáthárítás jóhiszeműségnek álcázott rosszhiszeműségétől a kínban fogant ígéretig: új PhD születik.

A ránk köszönő héten ennek a tobzódásnak leszünk tanúi. A legkülönbözőbb variációkban fog elhangzani a pénteki alaptétel fairplayről, becsületes férfimunkáról, meg idézőjelek vétlen elhagyásáról és a hátba támadásról. Ez a mentő-hadművelet persze továbbra is olyan veszélyekkel jár, hogy közben egyre több múltbéli kisiklás, eddig jelentéktelennek tűnő intermezzo kerülhet elő, amely megkérdőjelezi a produkció sikerét, már csak azért is, mert ezekre már nem lesz erő válaszolni. De mindegy, mert tulajdonképpen laboratóriumi kísérletnek vagyunk alanyai.

Fölöslegesen és abnormálisan fodrozódik egy minden ízében leleplezett plágiumbotrány, pusztán azzal a reménnyel, hátha sikerül a közvélemény meghatározó részét rábírni arra, hogy egy gyékényen áruljon Schmitt Pállal. Hogy mennyi időt szabtak erre a tesztre, nem tudni, mint ahogy azt sem, mi számít sikernek. De az a gyanúm, hogy a vélt siker még nagyobb kudarc lehet: látlelet nem csupán az ember emberéről, az ország állapotáról is.

Ezért végtelenül cinikus és szomorú ez a hatalmi játszma. Mert nem elégszik meg az erő fölmutatásával békemenetek formájában, nem méltányolja, hogy a kizárólagosság szisztematikus gyakorlatba ültetése, a számos kormányzati hiba ellenére még mindig kitart mellette a választásában biztos többség. Erkölcsi dilemma elé állít minden gondolkodó embert: hagyja-e sodortatni magát még egy ilyen talmi, átlátszó eset kapcsán is a csupasz politikai érdek által?

Ez a próbatétel már önmagában is hamis, erkölcstelen, ahogy minden ezzel kapcsolatos mondat is arrogáns, lyukas, támadható. Nem a „védd magad, ha tudod” esélye, a sportember küzdőszelleme kísért, hiszen Schmitt Pál vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, mit tett – itt ma már többről van szó. Fókuszcsoporttá válik az ország, kormányhoz hű közvélemény-kutatók fognak szondázni minket, hogy hipp-hopp föltérképezzék mennyire sikerült elaltatni ítélőképességünket, erősíteni az elfogultságot, megbélyegeztetni azt, aki csak egy kicsit is mást lát, mást akar.

Bármi is a majdani eredmény, az minden lesz, csak nem megtisztulás. Kármentésnek meg ügyetlen.