Bő egy évvel az amerikai jelzáloghitel-válság kipattanása után Európát valóságos sokként érte, hogy az Egyesült Államokhoz hasonlóan neki is szembe kell néznie a krízissel. Azzal a krízissel, amelyet - Joaquín Almunia pénzügyi biztos szerint - nem értettek meg a szabályozó testületek, a felügyeletek, a hitelminősítők. S tegyük hozzá, sokan mások sem. Jórészt éppen azok, akik most kétségbeesve keresik a megoldást az egy éve húzódó válságra.

A piacokat meg ez a kétségbeesett igyekezet ejtheti kétségbe. A bankot mentő és bankot buktató amerikai kormányzat, a közpénzek felhasználásáról vonakodva döntő washingtoni kongresszus, az egymást túllicitáló, kapkodónak, összehangolatlannak látszó európai intézkedések még jobban ráijesztettek a befektetőkre.

A lépések összehangolására tett kísérletek után vasárnap az euróövezeti állam- és kormányfők - persze már maguk mögött tudva a Nemzetközi Valutaalap közgyűlésének megbeszéléseit - végre az egységes fellépés reményével töltötték el a piacokat. Vagyis: mindenki a maga háza táján söpör, de ugyanúgy. Jól jellemzi az európai viszonyokat, hogy a tizenöt euróövezeti tagországnak Gordon Brown, az eurótól ódzkodó brit kormányfő magyarázta el, mit is kéne tenni. Újratőkésíteni a bankokat közpénzből, de abban bízva, hogy a befektetés egy idő után megtérül az adófizetőknek. Megindítani a leállt bankközi hitelezést, hogy a gazdaság ereibe újra pénz kerüljön, garantálni a banki hiteleket, hogy helyreálljon a pánikban teljesen elveszett bizalom.

A rendkívüli idők megkívánta rendkívüli intézkedések persze mintha a brit eurószkeptikusok malmára hajtanák a vizet. A pénzügyi rend megteremtése elsődlegességet élvez, ezért Brüszszelben és az összes többi fővárosban szépen átnéznek az egyébként érvényben lévő uniós szabályokon. Tagországok sorában emelkedhet a büdzsé hiánya, növekedhet látványosan az államadósság mértéke és aránya. Normál körülmények között ilyenkor a bizottság eljárást indítana, szigorú nyilatkozatokat tenne. De most rendkívüli időket élünk. Persze az érem másik oldalát is látni kell. Ahogy a párizsi csúcson is elhangzott: el tudjuk képzelni egyáltalán, mi történt volna az európai gazdaságokban az uniós intézmények és az euró védernyője nélkül?

Az utóbbi hetek eseményei elvezettek a fontos felismerésig: igazi politikai unió nélkül Európa nem is lehet képes másféle válságválaszra, mint amilyet nagy nehezen végül kipréselt magából. A politikai unióhoz azonban a szuverenitás nagy részét fel kellene adni, s az Egyesült Államokéhoz hasonló kormányzati szisztémát kialakítani. Ezt pedig a tagországok nem akarják. Így válság esetére - talán azok megelőzésére, enyhítésére - legjobb megoldásként marad a nemzeti intézkedések összehangolása, újabb irányelvek kialakítása. Hétfőn úgy látszott, ez elég is lehet. De ki tudja, mit hoz a ma és a holnap?