– Mihez kezd most?
– Megyek ebédelni.
(A Bors interjúja Falus Ferenccel a visszalépést bejelentő sajtótájékoztató után – részlet)

„A puritán elveket szem előtt tartó plebejuskormányzásra van szükség.”
(Szijjártó Péter, 2006)

Van egy választós játékunk Mr. Batemannel és Mr. Thompsonnal, a kegyetlenebbik fajtából méghozzá. Nem az a kérdés, hogy melyik lennél szívesebben, a millió-millió-millió rózsaszál vagy a trükkök százai; esetleg, hogy Szanyi Tibor vagy inkább Kósa Lajos plakátarcán akarsz lenni óriási műgonddal odafestett ágaskodó pénisz. Nem. Az ilyen kérdések legfeljebb e dicsőséges játékkorszak hajnalán vetődhettek fel, ma viszont már túlságosan és kétségbeejtően szelídnek számítanának. Az van, hogy megkeményedtünk az elmúlt esztendőkben, olyan súlytalan hülyeségekre, mint az előbb említettek, se időnk, se erőnk. Már nem is igazi játék ez, nem fut ki semmire, értelme sincs, csak célja van: a minél erősebbet mondás. A képletekben egyre több az emberi plazma, a szándékolt kín, keserv és nyöször.

Az aberráltság érdes szőrű kutyái (Bucó-Szetti-Tacsi) lettünk mi így hárman, és nem jó ez így – konstatáltuk egyetértőleg a minap, az ilyen megállapításokhoz okvetlenül szükséges mennyiségű Russian Standard elfogyasztása után. Szeptember végén történt, álltunk a hajnali téren, könyökünkről lassított felvételben csöpögött a csípős gíroszlé, és szerintem mindhárman arra gondoltunk, hogy amott, a téli világban már nyilván hó takará el, csak a fényszmogba fúló sötét, valamint Trianon miatt átmenetileg nem látni a bérci tetőt. És akkor a melankóliába egyszer csak eldöntendő kérdés hasított, felcsillantva így az irracionálisnak tűnő ősreményt: talán újra megéri érvelni valami mellett vagy ellen!

„Ki lennél inkább? Szijjártó Péter vagy Falus Ferenc?”

Az új külügyminiszter mellett szólt, hogy állhatatos: láthatjuk, bőven megérte évekig cipelni a más aktatáskáját, helyette is állni az ütéseket, és rezzenéstelen arccal bemondani az all int akkor is, ha nemhogy színsor, de még lap sem volt a kezében egyáltalán, hiszen közben aratott is azért: lett kecó, igaz, nyomorúságos kis viskó, de legalább mindjárt vagy négy! Ellene szól viszont, hogy a Blikk számításai szerint a családi kasszában (a számlák befizetése és a mindennapi szükségletek kielégítése után) úgy ötvenezer marad a bevallott jövedelemből. Hogyan lesz ebből jó egyetem, jó nyelvtanár a gyerekeknek, frankó és diszkrét pszichiáter a virtigli plebejus létére luxust hazudó apának? Hát megfontolt stratéga az ilyen? Lennénk a helyében?

A tisztességben (vagy ki tudja?) megőszült tisztidoktor meg akkora pupillákkal tudta Kálmán Olga szemébe mondani, hogy egy macska okosabb egy lónál, hogy attól a tekintettől a komplett magyar toxikológustársadalom megőszült a tévé előtt. Másfelől meg olyan egy helyes ember – hát nem? –, a tarlósi értelemben például egészen biztosan nem arrogáns, és az újságírókat is szereti, ami abból is látszik, hogy simán hagyta magát szétszívatni számos alkalommal. Ellene szól viszont az életidegen naivitás: egy hosszúra nyúlt pillanatra elhitte, hogy úgymond „közös támogatást élvez”. Javára írható ugyanakkor, hogy Parti Nagy Lajost kérte fel, írná meg a kampányforgatókönyvet – állítólag csak egészen keveset kellett igazítani Sárbogárdi Jolán karakterén, hogy passzoljon a jelöltre.

Miközben végre játszottunk újra, felfigyeltünk egy bizonytalan külsejű alakra. Lassan közeledett: minden választási falragasznál megállt kicsit, és módszeresen kikaparta a jelöltek szemét. Az összes jelölt összes szemét. Amikor mellénk ért, elhallgattunk, aztán még sokáig néztünk utána, csöndben figyeltük, milyen szépen és egyenletesen, különbségtétel nélkül, mindegy alapon dolgozik. Akár a hó, aminek egyik bérc is csak olyan, mint a másik.