Futballozás közben megsérült a bokám, nem tudtam lábra állni, ezért el akartam menni szakemberhez. Fiatal vagyok és nem orvos, nem vagyok tisztában az ideális betegúttal, csak azt tudtam, hogy a fizetésemből minden hónapban levont járulék alapján jogosult vagyok az ellátásra. Felhívtam a belföldi tudakozót, hogy a kerületemben hol van baleseti ellátás. A kezelő kapcsolta az Állami Egészségügyi Központot, ahol a vonal túloldalán azt mondták, hogy a Sürgősségi Baleseti Osztályra menjek. Húsz percen belül ott voltam, ahol a műszakvezető azzal fogadott, hogy szerda lévén nem náluk, hanem az Árpád kórházban van betegfelvétel. Korrekt stílusban felvázolta a lehetőségeimet: vagy önszántamból megyek el, vagy kiállítják a zárójelentést, amelyben továbbküldenek oda.

Miután fájós lábbal a gyors ellátást preferálja az ember, irány az Árpád kórház - szerencsére volt, aki szállított -, ám ott balkáni körülmények fogadtak. Felvették az adatokat, majd megkezdődött a várakozás. Két és fél órán át hozzám se szóltak, mikor egy nővérnél érdeklődtem, ő kioktató stílusban válaszolt: "Mit keres itt, el van törve a lába? Ha felvették, majd szólítják!". Végül egy orvostól sikerült megtudni, hogy a súlyosabb sérülteket előre sorolják, úgyhogy még órákig ne számítsak semmire. Ekkor ismét tudakozó, a kerületi szakrendelők iránt érdeklődtem. A Szegedi úton aztán kivizsgáltak, megröntgeneztek és megkaptam a szükséges ellátást, habár a rögzítőkötés eladója több tanácsot adott, mint az orvos. Három intézmény és közel hat óra elteltével úgy éreztem, hogy az egészségügy még távolról sem tökéletes, bár vannak egészen jól működő részei is.

Kezdjük a pozitívumokkal! A három épületből kettő rendkívül modern, tiszta és igényes, amilyennek egy kórháznak lennie kell. Az infrastruktúra tehát a helyén van. Mindenhol úgy tűnt, hogy megfelelő számú ember dolgozott, inkább beszélgető-kávézgató embereket lehetett látni, semmint ideges, nagy stressz alatt álló orvosokat-nővéreket. Legalábbis ez volt a benyomásom még abban a kórházban is, ahol órákig hozzám sem szóltak.

Azonban néhány területen változásra lenne szükség. Nagyon hiányzik egy olyan központi telefon, amit 24 órában felhívhatnak a betegek, és amely segíti őket a megfelelő intézmény és osztály kiválasztásában. Ha van már ilyen, akkor azt jobban kellene reklámozni.
Sok egészségügyi dolgozó munkakedve láthatóan erőtlen, a betegeket sokan nyűgnek tekintetik. Ennek biztosan köze van a bérezéshez (fültanúja voltam egy hosszú diskurzusnak az ügyeleti díjak elszámolásáról), mindemellett hasznos lenne, ha az oktatásban-képzésben megjelenne a betegeket fogyasztónak, ügyfélnek tekintő szemlélet.

A történetemet elmesélve családtagok, kollégák és barátok egyaránt azt kérdezték, miért nem egy orvos ismerősön keresztül próbáltam magamnak kezelést szerezni. Sajnos a példám alapján igazuk volt, sokkal gyorsabban és talán jobb ellátást kaptam volna ily módon. Szerintem mindnyájunk közös célja, hogy ne így működjön a rendszer! A telefonos betegirányítás, valamint a nővérek és orvosok ügyfélközpontúbb hozzáállása közelebb vinne ehhez úgy, hogy talán nem is emészt fel hatalmas összegeket. Lehet, hogy egy nagyobb reformot ilyen lépésekkel kellene elkezdeni, rögtön nagyobb lenne a társadalmi támogatottsága!

Havas András, közgazdász