Jóllehet számos könyvet elolvastam a közép-európai történelemről, köztük Dr. Szakály 1990-ben kiadott rövid tanulmányát is a Magyar Királyi Csendőrségéről, Egy közbiztonsági testület létrehozása és feladata a XIX-XX. század fordulóján, - ami úgy tűnik nagy hatással volt kollegáira és azok tanítványaira az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen - én nem vagyok hivatásos történész.

Azonban az elmúlt húsz évben keresztül-kasul beutaztam nagy-magyarország területét és számos közép-kelet-európaival beszélgettem, akik végigélték a második világháborút. Legemlékezetesebb közülük az a szász felmenőkkel rendelkező idős román hölgy volt, aki körbekalauzolt a segesvári katedrálisban.

A katedrális falán két plakett is van: az egyik emléket állít a szász férfiaknak, akik meghaltak a második világháborúban, miután „önkéntesen" szolgáltak a Német Hadseregben. (A második bécsi döntést követően Magyarországon a Waffen-SS jogot szerzett a német hadsereg számára történő magyarországi toborzásra.)

A második emléktábla megemlékezik a halott katonák rokonairól, akik a Szovjetunió munkatáboraiban vesztették életüket. Látszik, hogy számos háborúban elhunyt katona vezetékneve azonos a deportált civilek vezetéknevével.

A hölgy elmagyarázta nekem, hogy az SS kötelékeibe történő beiktatáskor a szászokat tetoválással látták el, ami az SS tagjaiként azonosította őket, hogy megelőzzék a dezertálásukat. Akiket közülük a Vörös hadsereg elkapott hamar kivégezték, és családjaikat szovjet munkatáborokba deportálták. Ilyen módon több tízezer Kárpát-medencében élő német származású civilt vittek el a Szovjetunióba a második világháború után.

Az idős hölgy felelevenítette, hogy ő, és családtagjai 8 évig bányásztak szenet, úgy, hogy alig látták nagyritkán a napfényt, és hogy ő volt az egyetlen, aki a családból túlélte az időszakot. Miután visszatért Segesvárra hozzáment egy románhoz, mert minden német örökségű férfit megöltek vagy deportáltak.

Levelemmel csak arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy a fasizmus áldozatai között többszázezer magyar keresztény is volt. És a bizonyos kisebbségek elleni fasiszta mozgalmak gyakran oda lyukadnak ki, hogy nagy kárt okoznak azoknak is, akiknek az érdekeit védeni hivatottak voltak.

Egy másik idős magyar hölgy elmesélte nekem, hogy az apját feljelentette egyik irigy beosztottja, hogy zsidó, és ezért az egész családját begyűjtötték és a külvárosban található téglagyárba hurcolták. Apját brutálisan megverték, mert nem volt hajlandó elárulni, hogy melyik szomszédot bízta meg a család értéktárgyainak megőrzésével, ezután marhavagonokra rakták és Auschwitzba szállították őket.

Talán Dr. Szakálynak volna kedve kommentálni az ilyen szemtanúk történelmi hitelességét, illetve Paul Lendvai állítását, hogy 1944 május 15.-e és július 7.-e között 437.402 magyar zsidót deportáltak Auschwitzba 147 vasúti szerelvényen.

Úgy tudom a nyilaskeresztesek zsidók ezreinek begyűjtését kezdték meg röviddel Szálasi beiktatását követően, majd sokukat a Dunába lőttek, vagy - hogy spóroljanak a lőszerrel - összekötözött kézzel a jeges folyóba löktek.

Ha a brutális verések, menetelések, deportálások és legembertelenebb gyilkosságok nem merítik ki a kínzás és gyilkosság fogalmát, akkor Dr. Szakály által alkotott kép a kínzásokról teljesen különböző az enyémtől. Ha valaki azt állítja, hogy Szálasi Ferenc nem volt felelős a nyilasok által elkövetett bűnökért, akkor ki volt?

Elnézést kérek, ha tévesen azt állítottam, hogy Sztójay Döme horvát volt, pedig szerb felmenőkkel rendelkezett, és hogy berlini nagykövetként írtam róla, pedig „rendkívüli követ" vagy „magyar követ a Német Birodalomban" volt (még ha a pontos különbség nem is teljesen tiszta számomra). Azzal sem voltam tisztában, hogy minden Magyarországon meghalt amerikai katona holttestét exhumálták és Amerikába visszaszállították. Szálasi tekintetében úgy tudom, hogy még Horthy is úgy vélte, csak egynegyed részt magyar. Azonban nem hiszem, hogy ezek a csekélyebb súlyú hibák befolyásolnák a levelemben leírt érvek érvényességét. Összesítve, gazdasági nehézségek idején a nacionalizmust gyakran azok használják fel cinikus módon, akik legkevésbé sem magabiztosak származásukat illetően. Ez megtörtént 1870-ben, az 1930-as években, és most úgy tűnik, ismét megtörténik.

Morvai Krisztinának írt nyílt levelemben egyáltalán nem kérdőjelezem meg, hogy ő vagy Vona Gábor igazi magyarok, vagy keresztények lennének. Pusztán azt kérdőjeleztem meg, hogy joguk van-e magukat nagyobb magyarnak és keresztényebbnek tekinteni, mint más magyarokat. Nekem úgy tűnik, hogy azt meghatározni, hogy ki a nagy magyar, nem az alapján lehet, hogy Magyarországon született -e, vagy folyékonyan beszél -e magyarul, inkább az alapján, hogy milyen mértékben tiszteli az országot és a magyarokat, hogy mennyire szeretne közéjük tartozni, és hogy mivel járul hozzá az ország sikerességéhez. Egyetértek Önnel abban, hogy „magyar mindenki, aki a magyar közösséghez tartozónak vallja magát, legyenek elei között magyarok, románok, németek, szerbek, horvátok, ruszinok, zsidók, szlovákok . . . „

Ily módon Petőfi Sándor (szerb) és Zrínyi Miklós (horvát) helyesen tekintendőek magyarnak, azokat pedig akik itt élnek, megtanulják a nyelvet, magukévá teszik a kultúrát, megfizetik az adójukat, betartják a törvényeket, és jó magyarnak nevelik a gyermekiket nem kellene nemzeti, vallási vagy származási alapon háborgatni.