Időről időre a tanári hajhúzást veréssel megtorló anyáktól vagy épp a pedagógust heteken át üldöző, a végletekig megfélemlítő elemistáktól lett hangos a média. Mostanra pedig elkészült a sommás ítélet: a magyar iskolákban verik a tanárt. Ez ellen valamit végre tenni kell.

Hogy ez az ítélet igaz-e vagy erős túlzás, az nézőpont kérdése. A fél évszázaddal ezelőtti helyzethez képest, amikor tanítónő nagyanyám egyszerűen nem értette, miért kéne értekezletet tartani a fegyelmezésről – „ez fellépés kérdése, fiam, nálam nem jut eszükbe szemtelenkedni” –, a tanári pálya presztízsének drámai romlása tagadhatatlanul kétségbeejtő, és változás: a puszta tanári mivolt ma a társadalom (közelebbről: a szülő és a gyerek) szemében nem magától értetődő érték.

Közösségünk lelkiállapotába azonban, bármennyire fáj is ezt elismerni, e folyamat éppen beleillik. Mélységesen rosszkedvű, egyre mélyülő árkokhoz szokott, tekintélyt és értéket (az árkon túlit legalábbis) hevesen tagadó ország lettünk, és ha innen nézi az ember, kicsit el is csodálkozik: ha az utcán meg a boltban rutin a verbális agresszió, de még a fizikai fenyegetés is, akkor álságos dolog megdöbbenni, ha mindez az iskolafolyosón is megjelenik.

Szögezzük le: sem az oktatási ombudsman, sem a rendőrség statisztikái nem utalnak arra, hogy az iskolai erőszak méretei valóban mindennél előbbre való törvényhozói fellépést sürgetnének. Az a tény tehát, hogy a Fidesz–KDNP az új kormány egyik első feladatának tartja, hogy a tanárokat mint közfeladatot ellátó személyeket a büntetőjog eszközeivel fokozottabban védje, elsősorban jelzés.

Szimbolikus gesztus, amely látványos intézkedésben fogalmazza meg a liberális oktatáspolitikával való szakítást. Az oktatási terület kijelölt irányítója, Hoffmann Rózsa már írói munkásságában is világossá tette, hogy az iskolarendszer javításának kulcsa az ő szemében a rend és a fegyelem „helyreállítása”. Egy ilyen irányú változás pedig mi mással ­vehetné méltóbban kezdetét, mint azzal, ha a fenyegetőző, csapot lóbáló szülő vagy diák tettéért a korábbinál szigorúbban lakol.

Más kérdés persze, hogy a rend és a fegyelem valóban gyógyír-e. Garantálható-e, hogy helyreáll a világ rendje, ha rendőr viszi el az iskolafolyosón ágáló szülőt, vagy ha már elemiben is megbukhat a büdös kölyök, illetve ha számjegyet írnak majd a bizonyítványába értékelő mondatok helyett?

Egyáltalán: bizonyítást nyert-e valaha, hogy a képességfejlesztő, kíméletes és személyiség-központú tanítás tévút, és nem csak azok követelik a rend és a fegyelem újbóli uralmát, akik nem tanultak meg eléggé tanítani, illetve nem készek több, jobb minőségű munkát belefektetni a jövő kétségkívül kissé zilált nemzedékeinek a nevelésébe? Temérdek kérdés, amelyekre egy jó darabig most nem is keresünk majd választ. A rendet sürgetők persze úgy hiszik, már feleltek is – pedig csak egészen mást kérdeznek.