A nemrégiben Szöulban megrendezett G20-as csúcsértekezletet a makrogazdasági egyensúly hiányáról és a valutaárfolyamokról szóló viták uralták ugyan, de a résztvevők fontos fordulóponthoz érkeztek a pénzügyi szabályozásban is. Jelképesen lezárták a két évvel ezelőtti washingtoni első G20-as értekezleten kezdődött tárgyalási ciklust. A legjelesebb mozzanat a banktőkéről és a pénzintézetek likviditásáról rendelkező Basel 3 megállapodás jóváhagyása volt. Ez jelentősen szűkíti a követelmények körét, a világ vezetői kipipálhatnak egy feladatot, és hozzá láthatnak a többihez.

A globális pénzügyi reform hatóköre sok tekintetben szűkül. Az Egyesült Államokban a Dodd–Franck-törvény júliusi elfogadásával ezen a területen nagyjából lezárult a törvénykezési tevékenység. A feltörekvő országok legtöbbje nem kíván a világnak dirigálni, és nincs is erre felkészülve. Hivatalosan csupán a pénzügyi szabályozás néhány nyitott kérdése maradt még napirenden. Ám figyelemre méltó, hogy Nicolas Sarkozy – aki éppen csak átvette a G20 elnökségét –, az árupiacok kivételével meg sem említette ezeket, amikor egy szeptemberi beszédében a prioritásait felvázolta. Egészen más volt még a helyzet a G20-ak két évvel ezelőtti csúcsértekezletén, melynek napirendjét a pénzügyi reformok uralták, és sok – főleg európai – vezető lelkesedett a pénzügyi szabályok világméretű harmonizációjáért.

A világ pénzügyeit persze nem lehet alávetni egyetlen szabálykönyvnek. A Bázel 3 is csupán egy minimális és nem egy optimális szabályozást tartalmaz. Több ország törvényhozása – Svájctól Kínáig – szigorúbb követelményeket fontolgat. A nagy bankcsődök megelőzését, illetve azok kezelését célzó eljárások még ma is igen eltérőek, amint azt a világ pénzügyi szabályzatainak összehangolásával foglalkozó Pénzügyi Stabilitási Tanács (FSB) a szöuli csúcsra készített jelentésében megállapította. A könyvviteli szabályok globális egyeztetése valószínűleg sokkal tovább tart majd és sokkal több változatot enged meg, mint azt a válság előtt a legtöbben gondolták. Ez nem katasztrófa, még akkor sem, ha azt jelenti, hogy a verseny bizonyos mértékben továbbra is torzul, és itt-ott a szabályozó hatalom üzleti kihasználásának lehetősége is megmarad. Nem minden szabálynak kell globálisnak lennie, hiszen számos pénzügyi tevékenység, különösen a lakossági bankoké többnyire az ország, vagy (az EU esetében) a régión belül marad. A globális pénzügyi szabályozást célzó kissé kényszeredett tárgyalások következő szakaszát három követelmény alakítja majd.

Az első: meg kell erősíteni és be kell igazítani a globális intézmények rendszerét. Mivel a pénzügyi világ többpólusúvá válik, a feltörekvő gazdaságoknak nagyobb felhatalmazást kell kapniuk annak kormányzásában. Amíg a közvélemény figyelme a Nemzetközi Valutaalap (IMF) reformjára irányul, más fontos intézmények, mint pl. a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) és a Számviteli Standard Testület (IASB) még távolabb állnak attól, hogy megfelelő képviseletet adjanak olyan országoknak, mint Kína, India, Brazília stb. Néhány szereplő esetében gondok vannak az átláthatósággal és az elszámoltathatósággal is. Ezért az IASB-nek viszsza kell nyernie a befektetők közösségének bizalmát, kiknek gondjairól az elmúlt években gyakran megfeledkeztek. A bázeli bankfelügyeleti bizottságnak (BCBS) több külső vizsgálat elé kell állnia, az FSB-nek pedig tisztáznia kell saját szerepét és státusát, beleértve a BIS-hez való viszonyát.

Második: erőfeszítéseket kell tenni a tőkepiacok világméretű integrációjának fenntartására. Ez jelentős hasznot hajt a megtakarítóknak és a kölcsönfelvevőknek egyaránt. A tranzakciók és a tájékoztatás kulcsfontosságú infrastruktúrájának – a kereskedelmi és klíring platformoknak, a hitelminősítő intézeteknek és a könyvvizsgáló cégeknek – a folyamatos újraszabályozását szükségessé tette a válság, de ez a folyamat magában hordozta a széttöredezés veszélyét. Ennek veszélye az idő előrehaladtával alighanem egyre nő. A határokon átívelő piaci tevékenység a szabályozás és a felügyelet globális integrációjának egyre magasabb szintjét követeli meg az olyan piaci szereplők számára is, mint mondjuk a lakossági bankok. Ebben a szellemben az FSB jogosan szorgalmaz egy speciális szabályozó rendszert a leginkább globális tevékenységet folytató befektetési bankok részére.

Harmadik: nagymértékben növelni kell a világméretű pénzügyi rendszer nyilvános ellenőrzésének a kapacitását. Ez egyaránt szükséges a rendszer sebezhetőségének állandó vizsgálata és a globális kötelezettségek teljesítésének igazolása miatt. Érdekes módon nem létezik még megfelelő eljárás annak garantálására, hogy a könyvelés vagy a banktőke számára kötelező nemzetközi előírásokat az ezzel megbízott országok következetesen érvényre juttassák. Ebben ugyan az IMF, a BIS és az FSB egyaránt szerepet vállal, ám így is maradnak kiskapuk, részben az adatok nyilvános közzétételének hiányosságai miatt az egyes cégek és kormányok részéről.

A válság utáni világ nyers valóságában nemigen van helyük a pénzügyi rendszer radikális újragondolásáról szóló fennkölt szónoklatoknak. A fent felsorolt követelményeket fogadhatjuk el egy meglehetősen szűk feladattervnek. A G20 vezetői már azért is dicséretet érdemelnének, ha az elkövetkező néhány évben ezeket sikerül teljesíteniük.

Nicolas Véron, a brüsszeli Bruegel Kutatóintézet főmunkatársa