A Chabad Lubavics mozgalom 20. évfordulójára Budapestre érkezett Elie Wiesel, Nobel-díjas író, aki a mozgalom régi barátjának számít. A Chabad sok helyen népszerűsíti a lubavicsi rebbének, Menachem Mendel Schneersonnak az íróhoz intézett szavait, levelét. Ezeket a magyarországi Chabad is publikálta a weboldalán, ebből egyértelműen kiderül, hogy az író és a nagy rabbi között igen mély kapcsolat alakult ki, mint ahogyan Wiesel régi jó barátja a Chabad világmozgalomnak is.

Ezzel önmagában nem is lenne baj, a mozgalom nagyon hasznos tevékenységet fejt ki a magyarországi zsidóság életében, tanfolyamaik, előadásaik sok embert vonzanak, olyanokat is, akik korábban nem érdeklődtek a zsidóság iránt. A hagyományos irodalomban képzett Chabad-rabbik komoly zsidó tudással rendelkeznek, ami különösen fontos a magyarországi zsidóság számára, amelyben ez a tudás a vészkorszak és a több évtizedes kommunista diktatúra következtében igencsak megfogyott.

Ami azonban a minap történt, az több, mint disszonáns. A Chabad a magyar parlamentben ünnepeltette magát, mintha a parlament és a politikusok a mozgalomhoz tartoznának vagy legalább is kibérelték volna őket. Hiába jelent meg később a sajtóban, hogy az író a parlament emberjogi bizottsága, a Mazsihisz és a lubavicsiek együttes meghívására vett részt a rendezvényen, de az eredeti meghívóban az áll, hogy Wiesel egy a Chabad (és az EMIH, de az ugyanaz) által szervezett „szimpoziumon” vesz részt, ám ezt nagyon ügyesen szervezték össze a mozgalom megünneplésével. Wiesel természetesen nem egy „szimpóziumra” érkezett Magyarországra, az utazásának kifejezett célja a mozgalom húszéves magyarországi fennállásának megünneplése volt.

Megmondom őszintén, magam nem vagyok mereven szekuláris, az állam és a vallások merev elválasztását is lehetetlennek tartom, ám ahogyan azt sem tartottam helyesnek, hogy más egyházak, felekezetek konferenciát tartanak a parlamentben, azt sem találom rendjén valónak, hogy egy ortodox zsidó mozgalom tegye ugyanezt, s az is visszatetsző, hogy ehhez Elie Wiesel tekintélyét használják fel.

„A Magyar zsidó jövőért” díj átadása úgy történt, hogy a mozgalom által szervezett szimpóziumon a mozgalom kitüntette saját magát (ő a rendező szerv) – s ehhez aszszisztált részvételével, felszólalásával a magyar miniszterelnök, az egyik fontos parlamenti bizottság ellenzéki vezetője s maga Elie Wiesel is, aki bizonyára maga sem tudja, milyen politikai misztériumjátékba keveredett. Még ha nem a magyar Országgyűlésben zajlott volna ez le, akkor is eltúlzottnak lenne tekinthető a nagypolitika fokozott részvétele.

Ám így aztán nem is egyértelmű, hogy ki a meghívott és ki a vendég; ez pedig a vallás és az állam kényes egyensúlya szempontjából nem szerencsés, hiszen az állami preferencia látszatát kelti egy vallási csoporttal kapcsolatban. Ha a „Magyar zsidó jövőért” díjat egy meghatározott vallási szervezet osztja ki a parlamentben magának fontos politikusok jelenlétében, akkor nehezen lehet elhárítani azt a látszatot, hogy a magyar állam és politika az illető mozgalmat tekinti a magyar zsidó jövő letéteményesének.

Németországban (például) elképzelhetetlen, hogy a zsidó hitközség (a Zentralrat) vagy bármelyik Németországban működő ortodox közösség a Bundestagban ünnepeltesse magát. 2009. június 2-án a müncheni új zsinagógában avatták az első ortodox rabbikat (a budapesti születésű Balla Zsoltot és az ukrán Avraham Radbillt), akik a második világháború után Németországban (a berlini jesivában) tanultak.

Az avatáson beszédet mondott a német belügyminiszter, a kereszténydemokrata Wolfgang Schäuble. Németországban a zsidósággal való bánásmód a tragikus múlt miatt szimbolikus jelentőséggel bír, ezért a gyűlöletbeszédet is egyedülálló módon kezelik. De ott sem az történt, hogy a rabbijelölt a német parlamentbe „költözött be”, hanem a miniszter látogatott el a zsinagógába, és fontos beszédében hangsúlyozta, hogy a keresztény, a zsidó és az iszlám vallásnak egyaránt megvan a maga fontos szerepe a társadalomban.

Mindennek megvan a maga helye, az államnak is és az egyháznak is, s nincs jó üzenete annak, ha egy vallási mozgalmat az állam kitüntetetten felkarol és támogat. Ezt azoknak a politikusoknak is tudniuk kellene, akik a Chabad, vagy bármely más vallásos mozgalom támogatásában gyógyírt és megoldást keresnek korunk problémáira, szövetségeseket látnak bennük egy politikavezérelt erkölcs- és társadalomnemesítő terv számára.

A mozgalom felelős vezetőinek pedig azt kellene megérteniük, hogy demonstratív igyekezetük a külvilág számára nem pusztán a sikeres PR-kampány benyomását kelti, de a nem túl rokonszenves nyomulásét is, melynek célja lehet az adott felekezen belüli status quónak az államhatalom segítségével történő megváltoztatása. Ennek az igyekezetnek Magyarországon sajnos komoly hagyománya van, melynek áldozata volt a Chabad, ám nem lenne szerencsés és nem szolgálná a magyarországi zsidóság és a demokrácia érdekét az, ha nem a felekezeten belüli hatalom megszerzésének és fenntartásának elve változna meg, hanem pusztán szerepcsere történne az eddigi befolyásos szereplők között.

A szerző történész, a Szombat szerkesztője