Nem az a baj, hogy – bizonyos értelemben – véget értek az MSZP és az Együtt-PM közötti tárgyalások, hanem az: csak most.

Amióta ugyanis kiderült, hogy a Fidesz reformjának köszönhetően a választási győzelem elméleti lehetősége is lényegében csak akkor áll fenn, ha a balliberális erők egy jelöltet indítanak körzetenként, az ellenzéki oldalon az összefogás-diskurzus uralta a politikai szcénát. Paulo Coelho könyvei giccsmentes szövegek egyes összeborulást érintő közlésekhez képest. Jellemző, hogy a szocialisták máris azzal kínálták meg Bajnaiékat: ha nem sikerül velük megállapodni, majd szépen összefognak Fodor Gáborral vagy éppen Schmuck Andorral.

Mert, ugye, szavazók százezrei vallották magukat bizonytalannak, amíg nem kaptak garanciát arra, hogy valaki valakit mindenképp a listájára pakol, s további tízezrek a szocdemek első emberének főszerepét várták el. Pedig az összefogás fetisizálásánál akadnak fontosabb teendők is. A magyar baloldal történelmi esélyt kapott 2010-ben, hogy identitását újragondolja, s a tartalmi kérdéseket küldje a fókuszba. Ám – részben Orbán Viktor hatalomtechnikai szempontból príma húzása miatt – a választási matematikusok kerültek az előtérbe.

S éppen ideje volt, hogy végetérjen e nem ritkán kabaréelemekkel is tarkított korszak, és a baloldali pártok ne totális és kölcsönös bizalmatlanság övezte randevúkra koncentráljanak. Figyelhetnek persze még az előválasztásra, csak az aligha valósul meg. Merthogy a szocialisták jelezték, nem fogadják el Bajnai forgatókönyvét, az ő javaslatuk pedig megvalósíthatatlan. Nincsenek meg az infrastrukturális, pénzügyi, kulturális feltételei sem. Olyan apró kérdések is felvetődnek: ikszelhetne-e mindenki? Ha igen, akkor akár a jobboldali voksolók is választhatnak maguknak egy ellenfelet. Ha nem, akkor ki, miért nem. És nyilván megannyi érvet föl lehet vonultatni a közvélemény-kutatásos ötlettel szemben is.

Tehát kevesebb mint egy évvel a választások előtt, erről szól a vita a baloldalon. Ott, ahol a képviselt eszmékhez hozzátartozik a lemondás. Valamiről másokért. Első körben pár százalékról sikerült lemondani Orbánért. De legalább ebből is látszik, működik a szolidaritás. A második fordulóban ennél nemesebb célokat is szolgálhatna a projekt, ám ennek, úgy tetszik, feltétele a különállás. Mindkét pártnak listát kellene állítania 2014-ben, s az illetékeseknek mindenféle látványosnak szánt közös bevonulások, s kézrázások helyett – az aktuális erőviszonyokat figyelembe véve – meg kell állapodniuk arról, melyik körzetben, melyik szervezet lép hátra. A koordinált indulás nélkül ugyanis még fantasy-szerzők sem vetítenének előre legalább szoros meccset. Azaz ha már így alakult, nincs szükség a bűnbakkeresésre, s a romantika helyett mindenki foglalkozhat a politikával.

Összefogni meg a választópolgárok fognak, ha a tavasszal úgy gondolják: kormányt akarnak váltani. Ám ehhez előbb azt kéne gondolniuk: akad itt egy csapat, amelyik képes jól kormányozni. Csakhogy erre egyelőre kevés jel mutat.