Egy déli állambeli demokrata konzervatívabb lehet, mint sok északi republikánus. És előfordul - nem is ritkán -, hogy egy republikánus elnök javaslatát több demokrata szavazza meg, mint republikánus. Ez történt idén október 3-án is, amikor a gazdasági stabilizációs csomag (Emergency Economic Stabilization Act of 2008) szenátusi módosításait - amelyeket a konzervatív-republikánus elnök támogatott - több demokrata szavazta meg (172 igen, 63 nem), mint republikánus (91 igen, 108 nem).

Sokszor elhangzott: mi túl kis halak vagyunk ahhoz, hogy központi szereplői legyünk az amerikai hitelrendszer mohó kapzsiságból eredő válságának. De kétségkívül belesodródtunk a farvizébe, amelyből aztán éppen a kis halak menekedhetnek majd ki a legnehezebben. Ez a válság leginkább a gazdasági bizalomvesztésről szól, tehát a lélektani komponense döntő. Ebből csakis a hosszú távú stabilitásba vetett bizalom vezethet ki. Hazánkban ehhez most már az MSZP és az SZDSZ esetleges - a veszedelmes helyzet felismeréséből adódó - egymásra találása sem lenne elég.

A kormányzó MSZP-nek lépéseket, pozitív gesztusokat kell tennie a többi párt felé is. Az ellenzéknek pedig fel kell adnia a "minél rosszabb az országnak, annál jobb nekünk" - normális időkben jól bevált - elvét. Ezekben a viharos időkben ez túlontúl veszélyes - szinte az öngyilkossággal határos stratégia lehet - nemcsak az ország, de főként a legnagyobb ellenzéki párt számára. Elképzelhetetlen, hogy ezt a Fideszben senki se lássa be. Akárcsak azt, hogy a mai világgazdasági helyzetben az előre hozott választás nyertese lenne a legnagyobb vesztes. Nem csak a mai nehézségek örököseként: a mind ez idáig alighanem legrövidebb kampány persze minden eddiginél intenzívebb lenne: a pártok bevetnék legnagyobb ágyúikat is, megnövelve a járulékos kárt, ami ebben a világgazdasági helyzetben katasztrofális lehet. Az ország nemzetközi hitelbesorolásának (credit rating) ebből következő romlása ugyanis annyival növelheti a várható hitelaszályban az államadósság kamatait, hogy azt a Fidesz a legbátrabb (tehát a legkockázatosabb) adó- és járulékcsökkentéstől remélt hosszú távú gazdasági fellendülésből sem remélheti kigazdálkodni. Márpedig ha a Fidesz vezetői hisznek a 2010-es győzelmükben, amire van is okuk, akkor az ő érdekük olyan javuló gazdasággal venni át az ország kormányzását, ahogy 1998-ban átvették.

Elvben a nagykoalíció szavatolhatná a - külföldön is - bizalmat keltő stabilitást. A többévi önös gyűlöletszítás után ez pillanatnyilag aligha lehetséges. Össztársadalmi összefogás és összpárti együttműködés azonban (legalább a gazdaságot érintő kérdésekben) elképzelhető és elvárható ebben a helyzetben - formális koalíció nélkül is.

Nem a javasolt nemzeti csúcstalálkozóra gondolok. Bár ennek is lehet helye, hiszen jó lenne, ha az eddig egymással szemben álló volt és jelen politikai vezetők mutatnának valami együttműködési hajlamot a jelenlegi helyzetben. Ilyen hajlandóság már megmutatkozott a Fidesz részéről, amikor habozás nélkül támogatta a bankbetétek állami garantálását. Kár, hogy a kormány nem mondott nyilvánosan köszönetet e lélektanilag nagyon fontos támogatásért.

Pozitív fejleménynek tarthatnánk, hogy mindenki vihet magával egy szakértőt a csúcstalálkozóra. Csak az zavar, hogy a szakértők (csak szimbolikusan?) a politikusok mögött ülhetnek. Hiszen eddig is éppen az volt a baj, hogy nálunk minden túl volt politizálva. Minimálisan a szakértőket - beleértve lehetőleg jó pár külföldön élő és ottani tapasztalattal rendelkező magyar gazdasági szakértőt - kéne az asztalhoz ültetni, és nem két-három hét múlva, hanem most, hogy megfontolt tervekkel állhassanak a politikai csúcs elé. A politikusok addig egyet tehetnének a haza érdekében: azt, hogy eltemetik az eddig egymás ellen szinte reflexszerűen használt csatabárdot.

Ha a közvélemény-kutatók helyesen feltett kérdésekkel megállapítanák, milyen széles körű igény van most erre, vissza lehetne fogni a megosztó pártpolitikai retorikát. És a Haza érdekeit előtérbe helyező politikai légkörben létrejöhetne egy mindennél fontosabb össztársadalmi összefogás és áldozatvállalás.

Félve mondom ki: beleértve jogos igények kielégítésének elhalasztását is. Már csak azért is tartom ezt lehetségesnek, mert a speciális érdekképviseleteknek is be kell látniuk: jobb, ha az általuk képviselt szektor ideiglenesen felad bizonyos elvárásokat, mint hogy csődbe menjen.

Idejétmúltnak tarthatjuk azokat a kijelentéseket, miszerint bizonyos lépések túlmennek a társadalom tűrőképességén. Ez a tűrőképesség nem légüres térben létezik. Ami pár héttel ezelőtt elfogadhatatlannak tűnt, most szükséges rosszként elfogadható lehet akár az eddigi legelkötelezettebb képviselőik számára is.

Reméljük, hogy a jelenlegi gazdasági cunami nem szed több áldozatot. A történtek azonban figyelmeztetnek: jobb, ha ebben a globalizált világban összefogunk, és nem állandóan az ellenség szavunkhoz túl közel álló ellenzékiséget hangsúlyozzuk, mert érhetnek olyan külső hatások a jövőben is, amelyek megosztottságunkban végzetesek lehetnek.

Bitó László

ny. egyetemi tanár, író